2016. április 26., kedd

8. fejezet

Sziasztok!
Egy kis meglepetéssel érkeztem hozzátok most, tekintettel arra, hogy mennyire hálás vagyok, azért mert ti, drága olvasóim velem vagytok.Az előző fejezetben inkább Nicole-ra koncentráltam, ám itt az ideje, hogy megismerjétek Silvermead legutáltabb személyét, aki mégis pillanatok alatt levette lábáról főhősnőnket. Bevallom, annyira tetszett ez a rész, hogy rögtön megakartam veletek osztani, tehát ez is közrejátszik abban, hogy most itt vagyunk.:D Ezen kívül már csak egy rész választ el bennünket az emlegetett tizedik fejezettől, amiben végre igazán lecsap a vihar Silvermead lakosaira. 
Jó olvasást!


Nicole







I'm your biggest fan
I'll follow you until you love me...







Az erős széllökés miatt a tervezettnél hangosabban csapódott be mögöttem a telefonszerviz ajtaja, amint én kitettem onnan lábamat. Megilletődve pillantottam vissza a bent dolgozókra, akik közül az egyik idősebb nő láthatólag eléggé megijedt a semmiből jött hangzavar miatt. Egy gyors bocsánatot tátogtam, majd sietősen távoztam az épülettől. Ahogy lesétáltam a pár lépcsőfokon a járdáig, előhúztam zsebemből régi telefonomat, és bekapcsoltam, ugyanis az elkövetkezendő két napban rákényszerülök a készülék használatára, ameddig a másikat megjavítják. Beletelt egy kis időbe míg életre kelt, ám amint sikeresen működőképes állapotba került, boldogsággal a szívemben tettem vissza a kabátzsebembe. Előző nap, miután megkaptam Nicole-tól a képeket egészen belemerültem a nosztalgiázásba, így huszonnégy órán keresztül nem tudtam fogadni a hívásokat. Nem mintha olyan sokan keresnének, bár volt valaki, aki igencsak hiányzott. Mivel Damien mobilszáma nem volt meg nekem, így mindössze a közösségi oldal segítségével tudtam elérni őt. Autómnak neki támaszkodva léptem be a fiókomba, majd kerestem rá a srácra, akinek aztán azonnal küldtem is egy üzenetet. 

Szia, a városban vagy? :D

Míg várakoztam arra, hogy választ kapjak a kérdésemre felpillantottam telefonomból, és tekintetem az előttem álló oszlopra szegeződött. Egy hirdetés szövegét olvashattam el, miszerint a Süti Morzsák névvel ellátott pékség eladót keres magának, azonnali kezdéssel. A papírlap alján pár darab letéphető cetlire feltehetőleg az üzlet mobilszáma volt felírva, amik közül egyet, hirtelen ötlettől vezérelve le is téptem. Bár szüleim örökségéből még volt tartalékom, nem igazán szerettem volna tovább lógni barátnőm nyakán, így szívesen néztem volna már magamnak saját lakást. Ám valami okból kifolyólag eddig nem túl sokat találtam. A biztonság kedvéért az egész reklámozó lapot letéptem az oszlopról, majd a kocsimba dobtam azt. A kezemben lévő telefon rezegni kezdett, jelezvén, hogy Damien végre válaszolt az üzenetemre. 

Csak nem találkozni szeretnél? :3 

Szememet megforgatva vigyorodtam el, mielőtt még bepötyöghettem volna a feleletem. 
Talán…;) 

Az igazat megvallva nagyon is szerettem volna vele találkozni, ugyanis amióta Silvermeadben vagyok Damien az, aki képes megnevettetni a szürke hétköznapokon, amikből az utóbbi időben elég sok volt a közelgő vihar miatt. Ahogy a küldés gombra nyomtam, alsó ajkamat kezdtem el finoman harapdálni. Hirtelen vállamon megéreztem valakinek az érintését, ezért gondolkodás nélkül fordultam a hátam mögé, és találtam szemben magam az egyetlen emberrel, akivel barátkoztam ide érkezésem óta. 
Din jävla idiot! - szaladt ki a számon egy elég durva káromkodás, amiért hálát adtam az égnek, hogy Damien nem beszél svédül.  
- Szerintem nem akarom tudni, hogy mit jelentett ez a mondat - vigyorgott rám önfeledten. - Nem állt szándékomban megijeszteni…annyira. 
- Most kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy követsz mindenhova. 
- Igazából csak a szemben lévő boltban voltam - mutatott az utca túloldalán lévő üzletre-, aztán megláttalak, és gondoltam megleplek. 
- Milyen figyelmes - válaszoltam azt színlelve, mennyire lenyűgözött. - Csináltál valamit a hajaddal? - Hogy közelebbről is megszemléljem a háta mögé pillantottam, és rájöttem, hogy nem tévedtem. Hátul már nem volt olyan hosszú, mint két nappal ezelőtt, és a szemébe se lógtak már annyira a fekete tincsek, ámbár oldalt még mindig fel volt nyírva neki, amit egyáltalán nem bántam. 
- Tetszik? - kérdezte, és éreztem hangjában a kételyeket. 
Elvigyorodtam, ugyanis támadt egy olyan érzésem, hogy leginkább engem szeretett volna levenni a lábamról új frizurájával, amire egyébként semmi szüksége nem volt. 
- Igen. 
Ajka felfelé ívelt, megkönnyebbült. 
- Szóval, miért szerettél volna találkozni? - dőlt neki az autómnak a jobb vállával. 
- Unatkoztam. Nicole suliban van, és nekem nincsenek más barátaim - biggyesztettem le számat, mire elgondolkodott. 
- Azt hiszem, van egy ötletem, mit csinálhatnánk. - Arckifejezésemmel próbáltam ösztönözni arra, hogy folytassa, de nem tette. - Legyen meglepetés. Na, gyere! 
Megfordult, majd elindult a túloldalon leparkolt autója felé, én pedig követni kezdtem. Miután beszálltunk a járműbe, megláttam egy fehér zacskót, melybe kíváncsian kukkantottam bele. 
- Fényképezőgép - lőtte le a poént Damien, mielőtt még saját magamtól jöhettem volna rá a csomag tartalmára. 
- Magadnak vetted? 
- Ki másnak? Tudod, nekem sincsenek olyan jó barátaim - válaszolta, ám nem tűnt túl szomorúnak emiatt. 
- Akkor mi igazán összeillünk. 
Elmosolyodott, majd felém emelte tekintetét. 
- Téged szeretni fognak, ha egyszer megismernek. 
- Saját tapasztaltból mondod? - álltam a pillantását, amivel szinte a lelkembe látott. Vágytam arra, hogy azt felelje: igen! De nem válaszolt, hanem halkan kacarászva elfordult, és beindította autóját. 
Kicsit csalódott lettem amiatt, hogy nem adott egyértelmű visszajelzést a bennem felmerülő kérdésekre, viszont ennek ellenére kedvemet egyáltalán nem vette el attól, hogy kiismerjem őt, tetőtől-talpig. Nem sokáig kanyarogtunk a tágas utcákon, hamarosan megállította a motort, én pedig érdeklődően néztem ki az ablakon, és amit láttam, nem igazán nyerte el a tetszésem. 
- Játékbolt? 
- Ne tévesszen meg a külső. Azt hitted csak neked lehetnek drogos barátaid? - kérdezte szórakozottan, utalva arra a kijelentésemre, mikor tegnapelőtt nem elárultam el neki, kit kell meglátogatnom. - Mindjárt jövök. 
- Ne várakoztass meg! - tekintetünk egy pillanatra találkozott, és éreztem, bőröm bizseregni kezdett, mellkasom pedig melegséggel telt meg igéző szeme láttán. 
Míg ő az üzletben tevékenykedett nekem alkalmam nyílt arra, hogy egy kicsit körül nézzek az autóban. A terepjáró hátulja meglehetősen nagynak tűnt, az üléseket fekete kárpit borította be, a kormányt pedig egy vörös színű skorpió tette különlegessé. Váratlanul ért a díszítőelem megtalálása. Először éreztem megnyugvást a szüleimre emlékeztető tárgy láttán, ugyanis eddig akárhányszor rájuk gondoltam az elmúlt hónapokban mindig fájdalom, és keserűség vette át a hatalmat felettem. Tisztán emlékeztem apa autójára, hiszen mikor kezdetben a vezetéssel próbálkoztam az ő járgányát használtam. Lelki szemem előtt ott lebegett a kép, hogy neki is hasonló kormányvédője volt, mindössze annyi különbséggel, hogy a mi skorpiónk fehér színű volt. Nővéremtől, Hazeltől kapta utalva a saját horoszkópjára. 
Oldalra pillantottam, ám Damien még mindig a boltban vacakolhatott, ezért megfontolt lassúsággal nyúltam bele a fehér szatyorba, ami a nemrég vásárolt fényképezőgépet rejtette. Fogalmam sem volt arról, hogy szeret fényképezni, ám a gép márkája láttán biztos lettem abban, hogy nagyon komolyan foglalkozik a fotózással. Vigyázva nyitottam fel a doboz tetejét, ami elém tárta a fényképezőt, és kapva az alkalmon, hogy Damien még nem került elő, gyorsan bekapcsoltam azt. A menüben való kutakodás után elém tartottam a készüléket, és fotózni kezdtem magamat mindenféle vicces, vagy épp komoly mimikámat megmutatva ezzel a tulajdonosnak. Amint végeztem gyorsan visszacsomagoltam a gépet, ügyelve arra, hogy Damien még véletlenül se sejtsen semmit az akciómról. Pár perccel később végre kilépett az üzletből, majd ahogy megindult felém nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Nem értette mitől van ilyen jó kedvem, de nem is sokáig faggatózhatott, ugyanis miután gondosan eltette a cuccokat, amiket a játékboltból hozott, én próbáltam meg minél többet kihúzni belőle a tervével kapcsolatban, kevés sikerrel. 
Utunk előrehaladtával a körülöttünk lévő épületek egyre csak ritkultak, aztán pár szekundum elteltével teljesen kietlenné vált mellettünk minden. A házak helyét átvette a természet, ami jelenesetben zöldellő rétet jelentett a jobb oldalon, míg a másikon terebélyes fákat, melynek leveleit az erősödő szél igencsak nagy odafigyeléssel ringatta. Beletelt egy kis időbe, míg ráeszméltem, hogy Silvermead határánál vagyunk, azon a helyen, ahol pár héttel ezelőtt először gurultam be, és ütöttem el majdnem egy szerencsétlen állatot. Egy jobb oldali elágazásnál az autó kerekei lefordultak, így az aszfaltos utat magunk mögött hagyva döcögtünk a poros, és bukkanókkal teli szakaszon. Még elég közel voltunk az autóúthoz mikor Damien leállította a kocsit, és a monoton búgás elhalkult. Izgatottan pillantottam felé, egyáltalán nem féltem a kialakult helyzet miatt, mivel valami okból kifolyólag olyasfajta bizalmat ébresztett bennem, amit másoknál csak hosszú hónapok után tapasztaltam, még Nicole-nál is. 
- Készen állsz? - kérdezte felém fordulva. 
- Mégis mire? - Elmosolyodott, és bal tenyerét finoman a térdemre helyezte. 
- A szórakozásra - kezét hirtelen felkapta a lábamról, majd kikapcsolta a biztonsági övemet, sajátjával együtt.  
Amint kiszállt a kocsiból a szememet a térdemre szegeztem, és beleborzongtam a jóleső gondolatba, hogy másodpercekkel ezelőtt Damien ujjai a bőrömön pihentek. Kapkodva nyitottam ki az ajtót, és léptem ki a földes útra, aminek hála majdnem megbotlottam a saját lábamban. Ő az autó felnyitott csomagtartójánál állt, majd lehajtotta azt, és felém sétált a játékboltban vett cuccokkal. 
Hirtelen megszólalni sem tudtam, szívem hevesebben kezdett el verni, és éreztem, hogy az eddigi izgatottság még jobban magával ragad. Úgy nézhettem ki, mint egy kisgyerek, aki valami olyat kapott szülinapjára, melyre már régóta várt. 
- Hihetetlen vagy! - kiáltottam fel örömömben, a kelleténél kicsit hangosabban. - Nem is emlékszem mikor röptettem utoljára papírsárkányt. Pedig annyira szerettem gyerekként, csak a nővérem túl lusta volt ahhoz, hogy játsszon velem, anya pedig sosem engedett ki egyedül a parkba. 
Látnom sem kellett ahhoz, hogy tudjam, mennyire örül annak, amiért sikerült megnyernie magának. Két sárkányt tartott a kezében, mindegyik a szivárvány színeiben pompázott, ám az, amit felém nyújtott két piros szalaggal is fel volt szerelve. 
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogsz neki örülni, de ebben az időben nem tudtam jobbat kitalálni. És be kell vallanom, én is szerettem ezzel játszani - mosolygott rám, mire én közelebb léptem hozzá, és kezembe vettem a felém tartott sárkányt. 
- Tökéletes - lábujjhegyre álltam, és gyorsan puszit nyomtam az arcára, majd, hogy ne is lássam a reakcióját azzal a lendülettel elfordultam tőle és a madzag segítségével a magasba engedtem a papírsárkányt. 
A szél rögtön fel is kapta azt, és ahogy annak lennie kell gyorsan repkedett a levegőben, miközben én le sem vettem róla a szemem. Úgy tűnt, Damien kissé letaglózott az előbbi miatt, amin muszáj volt elvigyorodnom, így mikor mellém ért vidáman pillantottunk egymásra. Az ő sárkánya valamennyivel nagyobb köröket, és látványosabb mutatványokat írt le fejünk felett, ezért megpróbáltam minél sikeresebben leutánozni a technikáját.
- Sosem leszel olyan profi, mint én - derült rám, majd megállt, és egy hatalmas körben röptette meg a sárkányát. 
- Már most jobb vagyok nálad - vittem felé az enyémet, ám mielőtt még összeérhettek volna, elhúzta a sajátját a másik irányba. 
- Én a helyedben nem lennék ebben olyan biztos. 
Tettem egy lépést előre, ő pedig követni kezdett. Papírsárkányaink össze is gabalyodtak volna, hacsak nem húztam volna el mindig időben, ám Damien az előbbi cselekedetem miatt hajthatatlan lett, és megpróbált minél közelebb férkőzni a sárkányomhoz. 
- Ne már, Damien! - szóltam rá nevetve, de ő továbbra sem hagyta abba. 
Így történt, hogy én gyorsan futni kezdtem előre fele, ügyelve arra, hogy a sárkányom továbbra is megfelelően működjön a magasban, míg Damien folytatta az üldözésem. Hamarosan lábunknál nem csak a fű, de a rózsaszín, sárga, piros és kék színekben ragyogó virágok is megjelentek, amik között sokkal nehezebb volt szaladni, mint a sima pázsiton. Vidáman fordultam felé rohanás közben, és láttam rajta, hogy ugyanúgy élvezi ezt az egészet, mint én. Nem telt sok időbe, míg megadóan abbahagytam a futást, és hagytam, hogy Damien papírsárkánya találkozzon az enyémmel. 
- Győzelem! - emelte magasba jobb kezét, míg a másikban szorosan tartotta a játékszert. 
- Csak hagytam, hogy nyerj - fújtam ki a levegőt, majd a földre dobtam a fogantyút, és elkezdtem lefelé húzni a zsinórt. 
- Én is ezt mondanám - nevetett, miközben ő is hasonlóképpen cselekedett, azzal a különbséggel, hogy miután én végeztem, fáradtan rogytam le a virágok közé. 
Élveztem a hűvös szél simogatását arcomon. Lenge dzsekimből kibújtam, és a hátam mögé terítettem a ruhadarabot, majd kényelmesen elfeküdtem rajta. Hallgattam a madarak énekét, az ég enyhe moraját, és Damien szívet melengető mély hangját. 
- Nem akarok ünneprontó lenni, de ha ennyi futástól kifáradtál, akkor mi lesz, mikor vissza kell sétálni? 
Felpillantottam rá, majd nagyot sóhajtva felültem a földről és felé nyújtottam a kezem. 
- Csak szeretnéd! - vigyorgott rám.- Engem nem fogsz lerántani a földre. 
- Nem áll szándékomban - nyújtózkodtam tovább a srác felé. - Kérlek! - összeesküvő mosolyomat a lehető legmélyebbre rejtettem, és mikor éreztem, hogy kezét az enyémbe csúsztatja nagy erőlködések közepette tudtam csak visszatartani ujjongásomat, miszerint a tervem sikerült. Lábammal óvatosan bokán rúgtam, ami miatt elvesztette egyensúly érzékét, így könnyűszerrel tudtam lehúzni a földre. Ezután Damien előadta nekem a hattyú halálát, úgy terült el a virágok közt, amin én nagyon jól szórakoztam. - Ezt azért kapod, mert megtámadtad a sárkányomat. 
- Még mindig úgy gondolom, hogy megérte - nézett rám, miközben törökülésbe helyezkedtem, és végig mértem a mellettem fekvő testét. 
Fekete pólója feljebb csúszott, így az alhasán lévő V vonala kilátszott. Már ebből a kis részből megtudtam állapítani, hogy tényleg nem izmos, mint ahogy azt már az első találkozásunknál is észrevettem. Kezét a feje alá tette, úgy kezdett el kémlelni engem, amin szégyenlősen elmosolyodtam. 
- Ne bámulj! Zavarba hozol - tekintetemet inkább a tájra szegeztem, ami mesébe illő volt. A távolban fák sorakoztak, ezek jelezhették a rét végét, mögötte pedig a város magasabb épületeinek teteje kukucskált ki az ágak közül. 
- Neked szabad? - ujjait végig húzta fedetlen karomon, libabőrős lettem. 
- Ha te ijesztgethetsz engem, akkor én meg stírölhetlek. 
- Benne vagyok! - Könyökével támaszkodott meg, miközben feltolta magát a földről, hogy fejünk egy vonalban legyen. - Fázol? - nézett a kezemre, ami még mindig simogatásától bizsergett. 
- Inkább melegem van - hangom könnyed volt, akár a nyári szellő. 
Édesen felnevetett, majd feltornázta magát, és én is követtem a példáját. Kabátomat a derekamra tekertem, mikor Damien hirtelen a mellkasához kapott. 
- Azért egy kis futástól még nem kell szívinfarktust kapni - kacarásztam, mire megrázta fejét, amin értetlen arckifejezés éktelenkedett. Elé léptem, és mielőtt még elindultam volna az autó irányába gyengéden megpaskoltam a szívénél, mely eléggé hevesen vert. Erről egy igazán érdekes eset jutott eszembe Nicole-lal kapcsolatban, ami miatt néha napján mély gondolkodásokba merülök, ám jobbnak találtam nem elrontani Damien kedvét barátnőmmel, akivel láthatólag kölcsönös utálatot éreznek egymás iránt.
A papírsárkányokkal a kezünkben sétáltunk visszafelé a réten, ennek következtében kénytelen voltam összekötni a hajam, ugyanis a szél folyton belefújta a szemembe. 
- Mióta érdekel téged a fotózás? - kérdeztem a sráctól, aki türelmesen várta, hogy befejezzem a tollászkodást. 
- Miután befejeztem a sulit mindenképp fotós szerettem volna lenni, meg még előtte is nagyon sokat fényképeztem. 
- Mint például? - néztem rá, jelezvén, hogy indulhatunk. 
- Erdőket, legfőképp éjszaka. Régi, elhagyatott házakat. Minden, ami sötétséghez köthető. 
Úgy döntöttem, ezt a beszólási lehetőséget elszalasztom, így inkább tovább érdeklődtem. 
- Mindig is fényképész szerettél volna lenni? 
- Nem tudom. Lehetséges - gondolkodott hangosan, majd folytatta -, nem igazán emlékszem mi akartam lenni gyerekként.  
- Biztos volt valami álmod - mosolyodtam el a kicsi Damien elképzelése után. - Tűzoltó? Rendőr? Focista? - utóbbi hallatán felnevetett. - Vagy nem tudom, mit szeretnek a fiúk. 
- Elmondom, ha te is! 
- Rendben - egyeztem bele egy kis hatásszünet után. - Már kislányként is imádtam sakkozni, így elsősorban győzni szerettem volna a világbajnokságon, utána pedig egy kedves barátom miatt a pszichológusi pálya is eléggé vonzott. Bár mondhatni, ő is sokat lendített azon, hogy sakkozzak. 
Ahogy ezt kimondtam pár varjú szállt el fejünk felett, és tűnt el a közelben lévő farengetegben.
- Nicole? 
- Igen. Vele egy internetes oldalon ismerkedtem meg, ahol sakkozni lehetett. Zsinórban legyőzött, így egy idő után üzenetet küldött, hogy nem-e haragszom rá, amiért folyton vesztek - kuncogni kezdtem, ahogy eszembe jutott az első beszélgetésünk. - Majd kiderült, hogy nem is lakik tőlünk messze, így sokat találkoztunk, aztán meg a városunkba költöztek az anyjával. Utána már egy iskolába is jártunk, tehát könnyű volt barátkoznunk. 
- Nem gondoltam volna, hogy így ismertétek meg egymást. 
- Most te jössz! Mi volt a gyerekkori álmod? - kérdeztem kíváncsian, mire odahajolt a fülemhez és belesuttogott. 
- Pilóta. 
Elmosolyodtam. Sugárzó szempárral találtam szembe magam, éreztem, hogy szeretettel gondol vissza arra az időre, mikor még kisgyermekként tengette mindennapjait. 
- Apukád is az? 
Arca ekkor komorrá váltott, szeméből eltűnt az élettel teli csillogás, a fény, ami pillanatokkal ezelőtt még ragyogott kék íriszében. Úgy tűnt rossz helyre léptem, de hiába próbáltam volna elterelni a szót, már késő volt. Válaszolt. 
- Nem tudom. Árvaházban nőttem fel.  
Ekkor vált világossá, hogy az elmúlt hetekben miért éreztem vonzalmat Damien iránt. Mindketten elvesztettük szüleinket, sőt, ő talán még rosszabb helyzetben is lehetett, mint én. Hiányzott belőlünk a szeretet, melyből igaz, nekem jutott az évek során, ám a düh, amit a házam gyújtogatója, és egyben családom gyilkosa iránt tápláltam elnyomta azt. Így olyan voltam, mint Damien, kinek egyáltalán nem jutott az anyai és apai szeretetből, talán soha. 
- Ne sajnáld, nem érzem magam kevesebbnek miatta. - Valószínűleg látta rajtam, mennyire szíven ütött a dolog, így bátorításképp kezem után nyúlt, és megfogta azt. Ujjait az enyémre kulcsolta, úgy sétáltunk el kocsijáig, majd kinyitotta számomra az ajtót. 
- Mi történt a szüleiddel? - hangom megremegett, ahogy feltettem a kicsit sem udvarias kérdést, de szerencsémre nem tűnt úgy, mint aki megharagudott volna. 
- Fogalmam sincs. Három éves voltam mikor otthagytak az árvaház ajtaja előtt - mosolyodott el bágyadtan. -  Az egyik nevelőnő ültetett bogarat a fülembe a repüléssel kapcsolatban, ő is nagyon szeretett volna egyszer oda fent utazni - emelte tekintetét a magasba. - Sajnos már nem él, de az ő emlékére is szeretnék egyszer saját magam vezetni egy repülőt. Ha már arra szolgáltattam, hogy idelent kell éljek, hadd legyek legalább egyszer a felhők felett - utóbbi mondatot halkan tette hozzá, mintha attól félne, valaki meghallja. 
Ez volt az a pillanat, mikor megismerhettem Damien másik, rejtett oldalát. A meggyötört és sebezhető énjét, mely arra késztetett, hogy azonnal csókoljam meg őt. Megakartam vigasztalni, éreztetni vele, hogy nincs egyedül, hogy törődnek vele. A lehető legközelebb léptem hozzá, kezét még mindig erősen fogtam, és úgy tűnt, ő sincs ellene a dolognak. Elengedte a felesleges tárgyat, majd derekamat karolta át, én pedig a nyakát. Éreztem, hogy gyorsabban veszi a levegőt, még mindig hezitált, így én voltam az, aki legyűrte a testemen végig futó remegést, és megindultam ajkai felé. Mielőtt csókunkkal pecsételhettük volna meg az egymás iránt érzett vonzalmunkat, egy hangos dudaszó hozta rám a frászt, ami miatt azonnal elkaptam a fejem Damiené mellől. 
- Menjetek szobára! - kiabált nevetve egy fiatal néger srác a mellettünk elhaladó autóból, ezzel tönkre téve a meghitt pillanatot, és látszott, ez nem csak engem viselt meg. 

2016. április 23., szombat

7. fejezet

Sziasztok! 
Az előző fejezethez mérten úgy érzem, ez a rész sokkal inkább lazább lett, már, ha az én esetemben lehet ilyet mondani.:D 
Szerettem volna egy rövidke betekintést nyújtani nektek Amanda múltjába, ami talán egy újabb rejtélyt, vagy épp megoldást ad hozzá a történethez. Hogy egy kicsit előre is tekintsek a jövőbe, hamarosan érkezik a 10. fejezet, mely az eddigiek közül a kedvencem, és feltehetőleg a ti kedvencetek is lesz egy jó darabig. Mint mindig, most is elképesztően kíváncsi vagyok a reakciótokra az eseményekkel kapcsolatban, tehát ne fogjátok vissza magatokat.:D
Jó olvasást! 


Nicole 








You can't wake up, this is not a dream,
You're part of a machine, you are not a human being




Ahogy szemem kinyílt, a Nap erős fénye miatt azonnal vissza is kellett hunynom azt. Éreztem, felsőm hátulja az izzadságomtól nedves. Pár pillanatba beletelt, míg fejem eléggé kitisztult ahhoz, hogy felfogjam, mi történik körülöttem, és amint újra normálisan tudtam gondolkodni félelemmel átitatva ugrottam meg az ágyamban. Tekintetem azonnal a mellettem lévő helyre meredt, ám semmit nem láttam a tömérdek papíron és könyvön kívül. Nagy sóhajtás közepette ültem fel, és temettem arcomat a tenyerembe. Gondolatban jó párszor megdorgáltam magam, amiért a figyelmeztetések ellenére lefekvés előtt olvasgattam a kapott feljegyzéseket, melyek igencsak sokat segítettek abban, hogy napok óta először újból rosszakat álmodjak. Voltak olyan időszakok az életemben, mikor folyamatosan rémálmok gyötörtek, és attól tartottam, hogy újból elértem azt a pontot mikor éjszakáim forgolódásokkal és rettegésekkel fognak eltelni. Takarómat a könyvkupacra dobtam, majd az ágyamból kikelve indultam el a fürdőszobám felé, hogy a reggeli teendőimet elvégezzem. 
Az étkező asztalnál ültem, és a reggelim elfogyasztásával vacakoltam mikor a ház csengőjének dallama járta át a házat. Nem vártam vendégeket, így kíváncsian mentem el az előszobáig, ahol aztán ajtót nyitottam az érkező személynek. Váratlanul ért, hogy legjobb barátnőmmel találtam szemben magam, ugyanis emlékeim szerint nem beszéltük meg, hogy találkozunk. Kezében egy cipős doboz nagyságú tárolót szorongatott, és vidáman mosolygott rám csillogó, és élettel teli tekintetével. 
- Jó reggelt álomszuszék, felébresztettelek? - lépett be rögtön az ajtón, ami miatt majdnem fellökött.
- Neked is jó reggelt, nem ébresztettél fel. Miből gondolod ezt? 
- Abból, hogy egy párszor hívtalak, de nem vetted fel - fordult felém, majd miután elindultam a ház belsejébe követni kezdett.
- Nem hallottam, hogy csörgött volna - gondolkodtam el, aztán intettem neki, hogy várjon, és felsiettem az emeletre, a szobámban lévő telefonomért. 
Nem tévedtem, a készülék az éjjeliszekrényemen pihent, ám mikor megpróbáltam életre kelteni azt, nem reagált. Töltőm után kutattam, és abban reménykedtem, hogy mobilom mindössze lemerült, azért nem lehet bekapcsolni. Miután megleltem a keresett tárgyat a konnektorba dugtam, és vártam, hogy valami csoda folytán felvillanjon a készülék képernyőjén a töltést jelző ábra, viszont semmi nem történt. Csalódottan konstatáltam telefonom ideiglenes halálát, aztán visszasétáltam Nicole-hoz, aki udvarias vendégként, türelmesen várakozott a nappaliban. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen ez az ő háza, és az elmúlt hetekben elég sok időt töltött a falak között, néha elég mereven viselkedett idebent. Így volt ez akkor is mikor leültem mellé a kanapéra, ő pedig kissé félénken sandított felém. 
- Jól vagy? - kérdeztem, mire ő bólintott, aztán ölébe tette a dobozt. 
- Takarítottam otthon, mikor megtaláltam ezeket az aranyat érő képeket - mosolygott rám, majd levette a doboz tetejét, és előhúzott belőle egy képet. - Tudom, hogy a te példányaid elvesztek, ezért arra gondoltam odaadom őket, nekem megvannak a gépemen is. 
Felém mutatta a fotót, melyen ő és jó magam voltunk láthatóak. Tökéletesen emlékeztem arra a pillanatra mikor készült a kép, ugyanis ez volt az első alkalom, hogy találkoztam az akkor még csak tizennégy éves Nicole-lal. Átvettem tőle az egész dobozt, és nézegetni kezdtem a többi fényképet, melyek között nagyon sok olyat is találtam, amiket nem igazán szerettem volna felidézni az akkori frizurám miatt. 
- Ezek nagyon jól fognak jönni, mikor nosztalgiázáshoz lesz kedvem - mosolyodtam el. 
- Amikor majd vissza akarsz gondolni a hajstílusodra? - kérdezte viccelődve. 
- Na meg a te pattanásos homlokodra - vágtam vissza neki, mire ő ijedt arckifejezéssel nézett rám.
- Nem is volt olyan szörnyű! 
- Én nem így emlékszem - piszkálódtam, minek következtében kikapta a kezemből az egyik képet és tüzetesen vizsgálni kezdte az arcát. - Csak vicceltem. 
-Valamiért elfelejtettem nevetni - válaszolta megsértett hangnemben, amin muszáj volt elvigyorodnom. 
- Azt hiszem, megint kezdnek visszatérni a rémálmaim - váltottam témát egy kis csend után. 
- Mit álmodtál? - Kérdése feltétele után elgondolkodtam, ugyanis nehezen jöttek a szavak az éjszakai rémképekkel kapcsolatban. 
- Macerás megfogalmazni - kezdtem bele a mesélésbe-, és így visszagondolva, nagyon valóságosnak tűnik az egész. 
- Nem muszáj róla beszélned, ha nem akarsz. Néha jobb nem újra átélni az álmainkat, csak zaklatottá válik tőle az ember. 
Bölcs szavai hallatán rájöttem, hogy talán igaza van. Egy bizonyos pontig jó kibeszélni magunkból azt, ami nyomja a lelkünket, de az ilyesfajta illúziókat, melyek messze állnak a valóságtól minden bizonnyal jobb mihamarabb elfelejteni.  
- Elég annyit tudni róla, hogy szörnyű volt - feleltem tömören, ő pedig bátorítóan rám mosolygott és gyengéden megfogta a kezemet. 
- Ha szeretnéd lefekvés előtt felhívlak, és esti mesét olvasok fel neked. - Sejtettem, hogy egy hasonló megjegyzéssel rondít bele a kialakult meghitt pillanatba, amin már csak nevetni tudtam. 
- Azt megköszönném. Erről jut eszembe - emlékeztem vissza a bekrepált mobilomra -, Silvermeadben van telefonszerviz? 
- Lehet, annak tűnik, de ez a hely nem a világvége. Persze, hogy van! Azzal a bolttal szemben, ahol múltkor találkoztunk. Mielőtt még bemutattalak volna Joseph atyának. 
- Remek! Akkor addig használom a régi telefonom, nem tudom miért romlott el a mostani. 
- Valószínűleg ez egy jel. Valakinek a hívását nem kéne fogadnod. 
- Nem tudom, kiről beszélsz - álcáztam értetlenséget, miközben jól tudtam, hogy ki lehetett az, akire gondolt.  
Ezt követően barátnőm tudtomra adta, hogy sok dolga van még, így miután fájó búcsút vettünk egymástól egyedül hagyott a házban. Annak érdekében, hogy ne érezzem magam olyan magányosnak bekapcsoltam a tévét, ami tökéletes háttérzajként szolgált, míg én megnézegettem a képeket. Némelyiket már el is felejtettem, így jól jött egy kis frissítés a memóriámnak. Teljesen belemerültem múltidézésbe, mikor a csatorna hírműsorában egy eléggé felkavaró eseményről számoltak be.
- Kis iskolásokból álló csoport bukkant a lewisburgi Susquehanna folyó mentén egy férfi holtestére. A vizsgálatok alapján kiderült, hogy már két napja hallott volt, mikor rátalált az arra túrázó osztály.  A halál oka fulladás lehetett, melynek elkövetőjét a rendőrség nagy erőkkel keresi - magyarázta a híradós nő, és mielőtt még folytathatta volna, gyorsan elkapcsoltam egy másik adóra. 
Lewisburg Silvermead szomszédságában terült el, mikor ide felé tartottam át is hajtottam a városon, így eléggé rossz érzés kerített a hatalmába, amiatt hogy ilyen közel történt a gyilkosság. 
Hogy eltereljem az iszonytató gondolatokról a figyelmem visszatértem a képek nézegetéséhez, és némi megnyugvással a szívemben idéztem fel magamban azt a pillanatot mikor Nicole a legrosszabb döntésemből rángatott ki percek alatt. 

Öt évvel korábban

Az esőcseppek vízesésként hullottak a földre, ezzel egyre nagyobb, és nagyobb pocsolyákat létrehozva. A hűvös szél simogatta bőrömet, miközben az iskola melletti eldugott sikátorban álltam, ahol mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül fújtam ki a füstöt. A levegő keveredett a cigaretta, és az eső kellemes illatával, ezzel létrehozva egy számomra nagyon is mámorító aromát. Éreztem, amint testemben szétáradt annak az egyetlen dolognak hatása, ami ezekben az időkben megnyugtat, és hogy a feszültség, mely eddig uralta elmémet kezdett enyhülni. Újból a szám felé irányítottam a cigarettát, ám az egyre csak erősödő cipőtalp kopogás megakadályozott ebben. A hang irányába fordítottam fejem, így viszonylag gyorsan kivettem a zuhogó esőben ácsorgó Nicole-t, amint egy esernyőt tartva a kezében lassan lépked felém.      
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdeztem meglepve, ugyanis eddig soha senki nem jött erre a helyre. 
- Egy ideje feltűnt a folytonos eltűnésed, és mivel tudtam, ez a hely nem a Roxfort, hogy csak úgy felszívódj, követni kezdtelek. 
- Nos, itt vagyok. Rajtakaptál. 
- Ugye tudod, hogy ebbe bele is halhatsz? - pillantott le a kezemben tartott cigire. 
- Miért, ha nem csinálnám ezt, akkor halhatatlan lennék? - kérdeztem vissza, támadó hangnemben, ám ő továbbra is nyugodtan beszélt hozzám. 
- Nem, de valami azt súgja, szívesebben élnéd le a felnőtt korod ép fogakkal, és egy egészséges tüdővel, mint fogatlanul és betegeskedve. 
Legszívesebben befogtam volna a fülemet annak érdekében, hogy ne halljam tudálékos szavait, ám azzal csak újból azt értem volna el, hogy osztani kezdi az észt a gyerekes viselkedésem hátulütőiről. Válaszadás jeléül megint csak számba helyeztem a cigarettát. 
- Így nem fogod elérni, hogy kedveljen. - Ezzel a kijelentésével egészen a szíven ütött, olyan érzést keltett életre bennem, mintha tőrrel döfködnék azt. Ahogy mindig is tette, ekkor is átlátott rajtam, ugyanis túlságosan  jól ismert ahhoz, hogy ne jöjjön rá mi nyomja a lelkemet. 
- De enyhíti a fájdalmat. 
- Egyetlen fiú sem éri meg, hogy büdös legyél miatta. - Felelete hallatán felnevettem, majd a földre dobtam a cigi csikket, és ahogy elnyomtam azt elindultam a sikátorból kifelé. - Ezek szerint többet nem foglak itt találni?
Belenyúltam kabátzsebembe, és előhúztam a fehér dobozt, amiben további cigaretták lapultak arra várva, hogy enyhítsem szívfájdalmamat velük. Tizenhat éves létemre ez volt az első alkalom, hogy szerelmes lettem. Ezt egyszerre tartottam jó és rossz dolognak is, ám abban a pillanatban úgy tűnt, hogyha ilyen beleszeretni valakibe, akkor inkább nem kérnék belőle többet. Visszacsúsztattam a kabátomba a dobozt, majd folytattam utam a kijárathoz, ám barátnőm megragadta a karom, és maga felé fordított. 
- Ígérd meg Amanda, hogy soha többé nem használod - tekintetével egészen a vesémig hatolt, egy pillanatra a világ is megszűnt létezni a számomra. - Hidd el, nem tesz jót neked. Sokkal nagyobb problémáid lesznek még az életedben, mint az a Connor gyerek. 
Fejünk felől mély, és hangos dörgés csatlakozott az eső megnyugtató hangjához, miközben a sikátoron kívüli részen autók búgása kavarodott össze velük. A hideg levegő még mindig csípte az arcomat, és lábunk alatt egy óriási tócsa keletkezett. 
- Igazad van - kezdtem bele halkan, majd ismételten kabátzsebembe nyúltam -, nem is értem mit gondoltam. 
Meglepettnek tűnt, alig akarta elhinni, hogy a közelben álló konténerhez sétálok, és a szemét közé dobom a cigarettásdobozt, az öngyújtómmal együtt. 
- Persze hogy igazam van! - tárta szét karját, majd megrázta a fejét. Olyan volt mintha magát is megakarná győzni arról, hogy nem állított valótlanságokat. - Nagyon örülök, hogy így döntöttél - mosolygott rám biztatóan. - Ha szeretnéd, akkor beszélek Connorral, és megmutatom neki, hogy kivel nem szórakozhat. 
- Ó, jaj, nem kell! Majd én megoldom - néztem rá sejtelmesen, majd karon fogtam őt, és húzni kezdtem kifelé a sikátor sötét és félelmetes részéből. 

 Napjainkban 

Igazi csodának tartottam, hogy Nicole hatni tudott rám. Mint minden más lány, akkoriban én is elég szeszélyes voltam, de barátnőm érettsége és pozitív gondolkodásmódja sokat segített abban, hogy ne kövessem el azokat a hibákat, amik megkeseríthetnék az életem. Connor Rivers életem első barátja volt, bár kapcsolatunk nem tartott túl sokáig felelőtlen és szoknyavadász életvitele miatt, mégis jó leckének találtam a vele töltött időt. Későbbiekben kiderült, hogy barátnőm nem tévedett, sokkal nagyobb probléma következett be életembe, mint az első szerelmi csalódás. Ám az, hogy újra a cigihez nyúljak soha sem fordult meg a fejemben. 

Egy évvel korábban

Tarka fények cikáztak a levegőben, és a fehér falakat színessé festették át a dübörgő zene ritmusára. Az épület megtelt szórakozni vágyó fiatalokkal, így minden eltelt perc után egyre melegebb és fülledtebb lett odabent. Arcomat égette már a felforrósodott légtér. Megpróbáltam minél kevesebb emberhez hozzáérni miközben átvergődtem a tömegen, és mikor sikeresen elértem a szórakozóhely kijáratához megkönnyebbülve léptem ki a hűvös éjszakába. A gyenge szellő áthatolt vékony felsőmön, testemen pedig végig szaladt a hideg. Nadrágzsebemből előhalászott telefonom segítségével megállapítottam, hogy már negyed órája április tizennyolcadikát írtunk, ennek ellenére egy cseppnyi fáradság sem érződött bennem, mindössze a túlzsúfoltság zavart meg az önfeledt bulizásban. Miután éreztem, hogy kezdtem visszanyerni normális hőmérsékletem visszafordultam az ajtó irányába, csakhogy oldalról megpillantottam a felém közeledő Nicole-t. Míg észre nem vett addig arca nyugalmat árasztott, ám ahogy felismert hirtelen változott meghökkentté. 
- Te hogy-hogy itt vagy? - kérdeztem először én. 
- A buli miatt, természetesen… és te? - hangja kicsit megemelkedett amint a mondanivalója végéhez ért. 
- Adennel jöttem. 
- Milyen jó, így legalább biztos lesz társaságom - villantott felém egy vigyort, majd vállamra téve a kezét irányított volna befelé, viszont tekintete megakadt valamin a hátam mögött. 
Kíváncsian fordultam meg, hogy lássam, mi az, ami ennyire lekötötte barátnőm figyelmét. Az épület mögött számottevő fa díszelgett, amik között házak helyezkedtek el. Ennek ellenére még így is kiválóan kilehetett venni az eggyel odébb lévő utcából felszálló füstöt. Az éjszaka sötétségben pedig nem volt nehéz észrevenni a lángok okozta vöröses fényt. A szívem hirtelen kezdett el gyorsabban verni, és ahogy a tűzoltóautó szirénája felülkerekedett a diszkóból hallatszó zenén nem volt kérdés, hogy azonnal haza kellett mennem. Mindenféle előzmény nélkül kerített hatalmába egy olyan elmondhatatlanul rossz érzés, melyet még soha életemben nem tapasztaltam. Ijedten pillantottam Nicole-ra, aki még mindig megbabonázva meredt az egyre csak növekvő füstfelhőre, majd amint észrevette, hogy őt nézem arcvonásai ugyanolyanná váltak, mint az enyéim.  
Nem tudtam hogyan, és mikor, de pillanatokkal később szaporán szedtem lábamat az utca felé, ami otthonomnak is helyet adott, és ahol felcsaptak a lángok. Végtagjaim a rövid futás alatt is megfájdultak, olyan rohamosan haladtam a tűz irányába, és éreztem, hogy nem sokára el fog fogyni a levegőm, aminek az egyre csak erősödő félelem sem tett igazán jót. Magamban reménykedtem, hogy minden rendben lesz a családommal, és mire odaérek nem lesz semmi bajuk, sőt segíteni is fognak a tűzoltásban. Ép ésszel képtelen lettem volna felfogni hogy, bármi történjen velük, így egyre biztosabb lettem abban, hogy nem esett bántódásuk. Amint bekanyarodtam az utcába rögtön szembe találtam magam a házammal, legalábbis azzal, ami maradt belőle. Néhány ablakból még mindig jól kivehető volt, amint odabent lángokkal körbevett bútorok vesznek el a tűzben. Pupillám kitágult, levegőt is elfejtettem venni, pedig tüdőmnek igazán szüksége lett volna rá. Hirtelen minden külső zaj megszűnt létezni a számomra. Belül ordítani tudtam volna, ám mégsem jött ki egy hang se a torkomon. Csak álltam ott, a fekete zsákok előtt, megrökönyödve, gyomorgörccsel és egyre csak fogyó levegővel azt kérdezve magamtól: Hogyan fogok ezután élni? 

2016. április 16., szombat

6. fejezet

Sziasztok!
Ha jól gondolom, akkor ez a rész sikeredett az eddigi leghosszabbra, egyszerűen elragadott a hév, és nem tudtam megállni az írásban.:D Remélem a több mint háromezer szó nem fogja elvenni a kedvetek az olvasástól, ugyanis egy újabb izgalmas fejezet részesei lehettek perceken belül. Ahogy a részben is elhangzik majd, hatalmas vihar közeleg Silvermead felé, ami nagy változásokat hozhat sokak életében.
Rettegésekkel teli olvasást kívánok!

Nicole









With the lights out, it's less dangerous
Here we are now, entertain us







Vártam. Vártam a csodás, mámorító érzésre, hogy ajkunk találkozzon, és átadjuk magunkat a szenvedélynek és az élvezetnek. De csak vártam. Hirtelen mögülem ajtó nyitódás hangja szökött füleimbe, ami miatt azonnal felnyitottam szememet. Damien feje az enyém mellett volt, keze pedig az oldalamnál, mikor kinyitotta helyettem is a bejáratot. Miután elhúzódott tőlem, óvatosan belépett a házba, én pedig megrökönyödve álltam az éjszaka sötétségében. Hamarosan fények gyúltak odabent, így elkerülve a bogárinváziót gyorsan besasszéztam Damien után. Gondolataim még mindig ködösek voltak, és mikor megláttam, ahogy szemével figyelmesen követi minden mozdulatom, amint közeledem felé, még jobban elvesztettem a józan eszem. 
- Razziát tartasz? - kérdeztem kissé kiszáradt torokkal. 
- Nem akarom, hogy megint bajod essen.
Úgy vettem észre, hogy aggódik értem, amin elmosolyodtam, és a mellkasom megtelt melegséggel. 
- Múltkor pont te magad hoztad rám a frászt. 
- Tudom, de nekem szabad. Másnak nem - vigyorgott le rám, mikor odaértem hozzá. 
- Nem tudom, ennek most örülnöm kéne? 
- Igen - bólintott magabiztosan, megtartva azt az elégedett vigyort. - Nem kínálsz meg valamivel? - kérdezte miközben elkezdett hátrálni a nappali felé. 
- Nem. Tudod, én nem vagyok Mr. Udvarias - követtem őt, majd miután helyet foglalt a kanapén megálltam előtte, és vártam a következő lépését. 
- De Mrs. Udvarias még lehetsz. 
- Nem hiszem - mondtam miközben helyet foglaltam, szorosan mellette. - Szóval vagy kiszolgálod magad, vagy pedig éhen és szomjan maradsz. 
- Olyan gonosz vagy - fejét a támlára hajtva méregetett engem, majd kiegyenesedett, hogy szemtől szemben lehessünk egymással. - Mit csinálsz holnap?  
Ekkor juttatta eszembe, hogy Joseph atya üzent a további feljegyezésekkel kapcsolatban, így másnapra megbeszéltem vele, hogy elmegyek értük. 
- El kéne mennem valakihez. 
- Elkísérhetlek? 
- Azt se tudod hova megyek - mosolyogtam rá kedvesen. 
- Az mindegy. A szuper társaság már adott. Kéne ennél több? 
Szavai hallatán legszívesebben eggyé olvadtam volna a kanapéval, és azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy arcom színe kissé pirossá vált. 
- Hát rendben. Gyere értem reggel kilencre. 
- Itt leszek! - pattant fel hirtelen a kanapéról, majd kezemet megfogva felhúzott magához. - Megölelhetlek? 
- Kérlek.
Karját körém fonta, és fejét pedig a vállamra hajtotta, én pedig nyakát átkarolva álldogáltam egészen addig, míg el nem lépett tőlem, ezzel is megszakítva azt a kellemes érzést, melyet ölelése váltott ki belőlem. 
- Álmodj szépeket! - néztem rá, miközben ő elindult az ajtó irányába. 
- Te is! - mosolygott, majd amint a bejárathoz ért, egy utolsót intett, aztán kilépett a házból. 
Fáradtan rogytam le a kanapéra, majd a táskámból előhalásztam a mobilomat. Tudtam, hogyha nem írok üzenetet Nicole-nak képes lenne utánunk küldeni a rendőröket. Miután életjelet adtam magamról, lustán rugdostam le lábamról cipőimet, és semmi kedvem nem volt felgyalogolni az emeletre. Hirtelen felismerésként csapott le rám, hogy az üres ház nyújtotta csend, hiányérzetet ébresztett bennem. Szívem szerint marasztaltam volna még Damient, de ekkor már késő bánat volt. Lassan toltam fel magam az ülőgarnitúráról, majd komótos léptekkel indultam meg hálószobámba. 
Másnap reggel, mikor még bőven aludnom kellett volna ahhoz mérten, hogy előző este későig fent voltam, a fürdőszobám ovális alakú tükre előtt álldogáltam, és egyáltalán nem voltam megelégedve azzal, amit láttam. Enyhén szeplős arcomat pár darab kicsi pattanás tette még feltűnőbbé, és a hajam sem tűnt túl frissnek, annak ellenére, hogy a napokban mostam meg. Úgy néztem ki, mint egy tini lány, aki épp a menzesz előtt áll, ami igaz is volt, leszámítva azt, hogy már nem voltam tinédzser. Miután letisztítottam az arcomat, rájöttem, hogyha alapozót kennék magamra azzal csak rontanék a helyzeten, így inkább mérgesen hagytam magára a tükörképemet. Az ágyamon már gondosan felsorakoztattam pár darab csinosabbnak látszó göncömet, aztán köntösömből kibújva elkezdtem őket próbálgatni. Épp az egyik fehér nyári ruhámat nézegettem, mikor legszívesebben homlokon csapva magam kérdeztem volna: mégis mi a fenét művelek? Nem buliba készültem, sőt ezt a találkát még randevúnak se nevezhettem volna, hiszen csak Joseph atyához megyünk a templomba. Az órára pillantottam, ami pontosan negyed kilencet mutatott, így volt még pár percem előkeresni egy sokkal lazább felszerelést. 
Kilenc óra után két perccel mikor az utolsó gombot is becsúsztattam a helyére az ingemen, a házat a csengő éles hangja járta át.  Sejtettem, hogy ki az, így telefonomat felkapva siettem le a lépcsőn, majd amint az előszobába értem beleléptem egy kényelmes cipőmbe. Utolsó pillantást vettem magamra a tükörben, aztán ajtót nyitottam Damiennek. 
- Szia! - köszönt mosolyogva. 
- Szia, azt hittem már nem is jössz - válaszoltam hasonló arckifejezéssel.
- Igazad van, szörnyű vagyok - felelte iróniával a hangjában.  
- Végre valamiben egyetértünk. 
Ahogy végig néztem rajta, gyorsan megállapítottam, hogy összeöltöztünk. Míg neki fehér pólója volt, nekem egy ugyanolyan színű ingem. Mindkettőnk nadrágja fekete volt, mindössze azzal a különbséggel, hogy az enyém csak a combomig ért.  
- Mehetünk? 
- Még mindig nem mondtam el, hogy hova megyünk - vigyorogtam, majd kiléptem a házból, az ilyenkor megszokott kora reggeli időjárást megszégyenítő meleg levegőre. 
- Miért kellene? Végül is, én csak vezetek majd, nem muszáj tudnom. 
- Csak a drogos barátaimhoz megyünk áruért, szóval elég, ha a főutcáig kocsikázunk, onnan majd sétálunk. 
Szórakozott pillantásokkal méregetett engem, miközben beszálltunk sötét színű autójába, majd betartva azt, amit mondok, egészen a főutcáig vezette járgányát. Úti célunkat elérve kiszálltunk a kocsiból, aztán a járdára léptünk. Ahogy közeledtünk a templomhoz, egy hűvös szellő volt az, ami megpróbálta lehűteni a forró levegőt, kevés sikerrel, ám pár pillanattal később a szellőből erős szél kerekedett. 
- Most már elmondod hova megyünk? - kérdezte Damien mellettem sétálva. - De gyorsan, mielőtt még elfúj téged a szél.
A tegnap esti hirtelen jött vonzalom, amit iránta éreztem egy kicsit megcsappant, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy mindössze az alkohol miatt volt szívem legnagyobb vágya, hogy megcsókoljon az ajtóban állva. Persze még mindig jó vágású fiatalembernek tartottam őt, ám jobban szerettem volna, hogy mielőtt a tettek mezejére lépünk, elhívna egy randevúra. 
- Szükségem van néhány dologra, ezért a templomba - válaszoltam, ahogy az említett épület elé értünk. 
Damien megállt, majd hitetlen vigyorral az arcán nézett egyszer a templomra, aztán pedig rám. 
- Nem, nem, nem! - kezdett bele heves ellenkezésbe - Én oda nem megyek! - Amint észrevettem arckifejezést, muszáj volt elnevetnem magam, ugyanis látszott rajta, hogy legszívesebben a pokolba kívánná azt a helyet, ahova vinni szeretném őt. 
- Ugyan már, nem olyan szörnyű. Csak a pappal kell beszélnünk, aztán mehetünk is. 
Egy négyfős, tini lányokból álló csapat közeledett felénk, akik jól ismerhették a srácot, így amint elhaladtak mellettünk hangos nevetésbe kezdtek, ezzel is kimutatva azt az ellenszenvet, amit iránta éreznek. 
- Ez mind a tetoválások miatt? - kérdeztem miközben tettem egy lépést a templom felé, hátha követni kezd, de átlátott a tervemen, így egy helyben maradt. 
- Meg amiatt talán, hogy nem voltam soha egy társasági lény, így nem tudtak megismerni. 
- Velem mégis jóban vagy - visszasétáltam hozzá, és a karját megfogva húztam a fehér színű építmény felé. - Vagy velem sem barátkoznál, ha nem kutakodtál volna a házamban? 
A szél még mindig hevesen fújt, és ahogy végig süvített a fák lombjain pár darab levél hullott a járdára. 
- Te jó fejnek tűnsz, talán kivételt tettem volna veled - vigyorgott rám. - De arra nem fogsz rávenni, hogy bemenjek oda. 
Amint ezt kimondta erősen megtartotta magát, hogy ne tudjam tovább húzni, én pedig karba tettem kezemet, és megpróbáltam minél durcásabb arckifejezéssel ránézni. 
- Miért nem? 
- Mert nem nekem való, nem járhatok ilyen helyekre - húzta a száját, és undorodó pillantásokkal bombázta az épületet. 
- Te vagy a Sátán, hogy nem mehetsz be a templomba, vagy mi? - nevettem el magam, mire ő is hasonlóan cselekedett. 
- Nem, mindössze nem tenne jót a hírnevemnek, ha ilyen helyeken látnának. 
- Én kérek elnézést, Mr. Rosszfiú. 
- Menj csak be, idekint megvárlak. Leülök ide - mutatott az egyik fűzfa irányába, - aztán napozom egy kicsit. 
Beleegyezésem jeléül sóhajtottam egyet, majd lassan elindultam a templom bejárata felé. Mielőtt még benyitottam volna, egy utolsót pillantottam Damienre, aki szavát megtartva helyet foglalt a fatövében. Odabent hideg volt, és feltűnően nagy csend. Bár nem számítottam nagy zsivajra, de kezdtem attól tartani, hogy az atya megfeledkezett rólam, és nincs itt. Ahogy lépteim egyre közeledtek az oltár felé lehetőségem nyílt körbenézni. A fehér színek domináltak, minden padsor végén oszlopok álltak, melyeket különféle minták díszítettek, és az ablakokon beszűrődő napsugarak világították meg az előttem lévő utat. Már azon voltam, hogy megszólítom az atyát, mikor az oltár melletti kis beugró résznél nyílott az ajtó, és megpillantottam a keresett személyt.  
- Oh, szervusz, remélem nem várattalak meg - köszönt rám Joseph atya, amint meglátott, majd elindult felém.
- Nem kell aggódni, csak nemrég érkeztem.  - Kezeiben észrevettem azt a tömérdek papírt, füzetet, melyet nekem szándékozott átadni, hogy még jobban megismerjem a város és a ház múltját. Ahogy odaért hozzám a kezeim közé vettem a feljegyzéseket. 
- Hogy tetszik eddig a silvermeadi élet? 
- Egész jó. 
Azt leszámítva, hogy már a második napomon egy betörővel kellett megbirkóznom, és hogy emiatt napokig szenvedtem a lábamban érződő meg nem szűnő fájdalomtól, egész jó volt az élet Silvermeadben. Az igazat megvallva tényleg élveztem itt élni, elvégre közel lehetettem barátaimhoz, és újra kezdhettem életemet anélkül, hogy bárki megakadályozna abban, hogy túl tegyem magam a történteken. 
- Ezt öröm hallani - mosolygott barátságosan, miközben az egyre erősödő szél hangja hallatszott odakintről. - Ha jó hallom tényleg vihar közeledik. 
- Szeretem a vihart - gondolkoztam hangosan, és eszembe jutott, hogy kis koromban mennyire rettegtem az égdörgéstől, ám mire tini lettem ez a félelem átalakult imádattá. 
Kíváncsi voltam, hogy miket tartogatnak számomra a lapok, ezért óvatosan szétnyitottam az egyiket, vigyázva arra, hogy a többi ne hulljon le a padlóra. 
„Akár egy királyi palotának is elmehetne Silvermead legújabb szenzációja, amit maga a város polgármestere és egyben a ház tulajdonosa, Noel Lived mutatott meg egyik újságírónknak…
Ahogy szemeimet végig futtattam az első mondaton rögtön eszembe jutott, hogy ez annak a cikknek a folyatása, amit az előzőleg kapott jegyzetek között nem találtam meg. 
- Hiányoztak lapok a füzetből. 
- Biztos kiestek belőle, de valószínűleg benne lesznek majd ebben a kupacban - kopogtatta meg ujjával a keményfedeles könyvek egyikét. 
- Hát úgy érzem lesz mit olvasnom - néztem végig a kezemben található cuccokon. - Szóval én megyek is. 
Bár Joseph atya közel sem volt öreg, és még ijesztőnek sem mondhattam őt, mégis volt egy kis zavaró dolog abban, hogy papként tengette mindennapjait. Elvesztettem minden bizalmamat az egyház felé, mikor a családom temetésén egy szál rózsát dobtam nővérem koporsójára. 
- Csak ne este olvasd őket, némelyik elég hátborzongató - figyelmeztetett kedvesen, mire én magabiztosan elmosolyodtam. 
- Nagyon jónak kell lennie ahhoz, hogy engem bármi is megijesszen. 
Ahogy ezt kimondtam sarkon fordultam, és elindultam a kijárat felé. Mielőtt még kiléptem volna visszapillantottam az atya felé, egy utolsót intettem neki, aztán kilibbentem a friss levegőre.  Damien amint észrevett engem elindult az irányomba, és ahogy tekintetünk találkozott ajkam rögtön mosolyra húzódott. 
- Azt hittem már sosem jössz. 
- Bármi történhetett volna velem odabent - ecseteltem neki azt színlelve, hogy mennyire veszélyesnek tartom a helyi papot. - De gondolom, te még akkor se jöttél volna megmenteni, ha sikoltozni kezdek. 
- Talán akkor megfontoltam volna, hogy utánad menjek-e, vagy sem. 
- Ez megnyugtató. - Érdeklődő tekintettel nyúlt az egyik kezemben tartott irat felé, majd olvasgatni kezdte azt. - Csak nem olvasni próbálsz? 
- De igen. Mik ezek? - nézett végig a papír halmon. 
- Cikkek abból az időből mikor épült az eredeti ház. Nagyon érdekesek, ha gondolod, kölcsön adom majd őket.
Mosolyogva nézett rám, mint aki valami vicceset hallott, aztán visszatette az elvett lapokat, és az egész kupac alá nyúlt, hogy kivehesse a kezeimből. 
- Mr. Udvarias visszatért? 
- Mr. Udvarias sosem ment el - vigyorgott.
Miután megbeszéltük, hogyha már idáig elhozott, akkor haza is visz lovagias férfi módjára, visszasétáltunk az autójáig. Útközben láttam Nicole-t, amint egy sátorban lévő pult mögött állva ételt osztogat a szegényebb embereknek. Szerencsémre ő nem vett észre. 
- Miért van az, hogy az egész város gazdagnak tűnik, de mégis ennyi rászoruló van? - kérdeztem Damient, aki szemét eddig az úton tartotta. 
- Silvermeadnek két része van. Az egyik, ahol a tehetősebb emberek élnek, a másik pedig a város szélén található szerényebb részleg. Valószínűleg arra felé még nem jártál. 
Egy bólintással jeleztem, hogy értettem, amit mondott majd csendben folyattuk utunk további perceit, míg nem a kocsi kerekei megálltak a házam verandája előtt. 
- Annak ellenére, hogy elég kevés volt az idő, nagyon élveztem az elmúlt egy órát - néztem a srác felé, aki ragyogó szemekkel vizslatott engem. 
- Én is - mosolygott rám. - Majd megismételhetnénk. 
- Nem hangzik rosszul - válaszoltam sejtelmes hangon, majd az ajtó felé nyúltam, de Damien elkapta a karom, még mielőtt kinyithattam volna az autót. Meglepetten néztem vissza rá, mire ő megpróbált minél közelebb fordulni hozzám.  
- Megadod a telefonszámod? - kérdezte ellágyult, de még mindig észveszejtően szexi hangon, amin elnevettem magam zavaromban. 
- Hogy aztán zaklatni tudj éjszaka? 
- Annyira jól ismersz - felelte miközben előhúzta zsebéből a telefonját, és a kezembe adta. Mikor végeztem a mobilszámom beírásával visszaadtam neki a készüléket. - Majd írok egy SMS-t olyan hajnali kettő körül, hogy neked is meg legyen az enyém. 
- Alig várom! - örvendeztem. - De addig is…Adjö
- Ez milyen nyelv? - csodálkozott miközben szálltam ki a kocsiból. 
- Svéd - válaszoltam mielőtt még bezártam volna az ajtót, majd miután megtettem, mosolyogva hátráltam fel a verandámig. 
Ahogy beléptem a házba gondosan bezártam magam mögött a bejáratot, hogy még véletlenül se ismétlődjön meg az, ami pár héttel ezelőtt. A szerzett holmikat felcipeltem a hálószobámig, ahol az éjjeli szerkényre pakoltam mindent. A helyiségben még mindig nagy volt a rendetlenség a reggeli ruha válogató akcióm miatt, ezért úgy döntöttem, rendet teszek, ám nem csak a szobában, hanem az egész házban is, hiszen ezzel is jobban megismerhettem az épület legkisebb szegleteit is. A délelőttöm nagy része a takarítással ment el, a legtöbb időt az emelet balszárnyában található dolgozószobában töltöttem, ugyanis a hatalmas könyvespolcok tömérdek olvasnivalót tártak elém, amikbe muszáj volt belekukkantanom, így az alsó polcokon található irományokat egyenként megnézegettem. Kíváncsi lettem, hogy Nicole honnan szerzett ennyi könyvet, így egy újabb kérdést írhattam a képzeletbeli listámra, melyet majd barátnőmnek fogok átnyújtani, ha úgy adódik. 
Az ebédem után arra jutottam, hogy ideje legkedvesebb hobbimnak szentelni a délutánomat, ezért pár darab nassolnivalóval az ölemben foglaltam helyet a nappali kényelmes bőrkanapéján, ahol aztán magam elé vettem laptopom. A bekapcsolása után rögtön meg is nyitottam az általam keresett oldalt, az Online sakkot. Egészen kiskorom óta űzöm ezt a sportot, viszont sajnos elég kevés ember engedte meg a környezetemben, hogy megtanítsam neki a sakk fortélyait, így általában online oldalakon játszottam teljesen idegen emberekkel. Nem volt ugyanolyan élmény, mintha élőben játszanám, de ez is elég volt ahhoz, hogy órákat töltsek el azzal, amit talán a világon a legjobban szeretek csinálni. 
Az idő csak úgy repült, észre sem vettem, hogy már órák óta ülök a gép előtt. Az utolsó mérkőzésem megnyerése után abbahagytam a játékot, és Joseph atya szavait megfogadva felmentem a kapott feljegyzésekért, még mielőtt teljesen beesteledett volna. A Nap már-már nem is látszódott, ezért az éjjeli szekrényen lévő lámpa fényeit hívtam segítségül az olvasáshoz. Éreztem, hogy szemeim kissé fáradtak már, amiatt hogy tegnap késő estig voltam fent, és hogy nem aludtam ki magam rendesen. Amint kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, véletlenszerűen kiválasztottam egy füzetet a sok közül és olvasni kezdtem az első oldalát. 
„Akár egy királyi palotának is elmehetne Silvermead legújabb szenzációja, amit maga a város polgármestere és egyben a ház tulajdonosa, Noel Lived mutatott meg egyik újságírónknak. Az épület belseje faburkolatból állt, a padló fényesen csillogott a talpunk alatt minden egyes helyiségben. Az emelet két felé nyílott, a baloldalon a család által használt szobák, míg a másikon az itt élő öt személyzet alvóhelye volt megtalálható.”
Egy pillanatra abba hagytam az olvasást. A régi ház leírása nagyon is ismerősen csengett a számomra, megmertem rá esküdni, hogy a mostani verzióban is hasonlóan vannak elhelyezve a szobák. Hogy tanúbizonyságot tegyek erről, kikeltem ágyamból, és elindultam a folyosóra a füzettel együtt. 
„A jobboldali folyosón festmények lógtak, melyeket különféle híres festők ajándékoztak a család számára. Bár ezen a szárnyon a padló recsegett, mégis talán a legszínesebbnek és legkellemesebbnek mondható az összes helyiség közül.” 
Ahogy az említett jobbszárnyra érkeztem először tapasztaltam azt, hogy egy ponton alattam is megreccsen a padló. Elég ijesztőnek találtam a jelenséget, ezért gyors léptekkel siettem vissza a menedéket nyújtó szobámba, ahol aztán az ágyra dobtam a füzetet, - mondván, mára elég volt az olvasásból - és a fürdőszobába indultam. 
Nem sokáig maradtam fent este, mindössze telefonomon nézelődtem egy kicsit, majd letéve magam mellé a készüléket mély álomba merültem. 
Egészen addig a pontig békésen aludtam, míg valami kellemetlen érzés fel nem riasztott. Ahogy szemeim kinyíltak megmagyarázhatatlanul szörnyen éreztem magam, mintha valami rossz dolog közeledne felém, ezért lassan a lámpám felé nyúltam, hogy fényt adjon a sötét éjszakában. A szobámban körülnézve semmi szokatlant nem találtam, ezért úgy döntöttem, visszafekszem aludni, ám a folyosóról érkező zaj megakadályozott ebben. Olyan volt, mintha valaki elesett volna, emiatt, az adrenalintól túltengve szálltam ki az ágyból, és sétáltam ki a hangforrásához. A folyosón egyedül a Hold halovány fénye mutatta az utat. A szemben lévő jobboldali szárny homályosabb volt, mint a baloldali - ahol én is álltam-, de a semmiből jött bátorságtól vezérelve határozottan lépkedtem az irányába. Lábaim földbe gyökereztek, amint a folyosó végéről a vonszoláshoz hasonló hangokat hallottam. Mintha valaki kúszott volna a hideg padlón. A nesz alább hagyott, arra gondoltam, csak képzelődtem, ám amikor a sötét folyosó hamarosan világossá vált a tőlem messze lévő ajtó lassú nyitódása miatt készen álltam a futásra, ennek ellenére az elém táruló látvány mégis maradásra késztetett. A távolság eredményeképp nem láttam belőle sokat, de azt tökéletesen kivettem, hogy a szobából kimászó alak arca vérrel van áztatva, jobb kezét felém nyújtotta, én pedig gondolkozás nélkül rohantam volna ki az épületből, sőt egész Silvermeadből, azonban, ahogy fordultam meg neki ütköztem valakinek. 
Levegő után kapkodva ébredtem fel ágyamban. Oldalamon feküdtem, így rögtön észrevettem, hogy mobilom világítani kezd. Szívem még mindig hevesen vert az előbbi rémálom miatt, ámde amint elolvastam az érkező SMS-t kissé megnyugodva mosolyodtam el. 
Remélem nem ébresztettelek fel. ;) -D 
Miért is tetted volna, drága D betűcske? :3 -A 
Mivel nem akartam éjjel kettő órakor azzal vacakolni, hogy elmentem a számát, visszatettem a szekrényre a telefonom, hogy aludni menjek. Békésen fordultam át a másik oldalamra, ahol aztán szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, amint szembe találtam magam az álmomban látott fenevaddal, aki hörgő hangokkal késztette arra, hogy mindenféle elővigyázatosság nélkül ugorjak ki az ágyamból. A hátamba nyomódó éjjeli szekrény okozta fájdalom sem akadályozott meg abban, hogy az egyre csak közeledő vérrel ellepett, és sebekkel teli szörny elől meneküljek. 

2016. április 9., szombat

5. fejezet

Sziasztok!
Most kivételesen tényleg nem szeretném sokáig húzni az időt, ugyanis szerintem egy nagyon jól sikerült fejezetet olvashattok az elkövetkező percekben. Lehet, hogy sokan utálni fogtok azért, amik történnek -vagy épp nem történnek- a rész folyamán, de ezt a kockázatot vállalom.:D Kíváncsian várom a reakciótokat hozzászólásban.:D 
Jó olvasást, imádlak benneteket!


Nicole












Just tonight I will stay 
and we'll throw it all away




  A nap még épp, hogy csak elkezdte bevilágítani a szobám legkisebb zugait, én már talpon voltam, és próbáltam minél óvatosabban eljutni a fürdőszobáig, aztán egy frissítő zuhany után, felöltözve bicegtem le az étkezőbe. Nem volt nagy étvágyam, így mindössze pár darab kekszet fogyasztottam el reggeli gyanánt. Amint befejeztem az evést, utam azonnal a laptopomhoz vezetett, és enyhe gyomorgörccsel - melyet az izgalom váltott ki belőlem - kapcsoltam be a gépem, majd ültem le a kanapémra. Nagyon megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy a wifi újból működő képes, így amilyen gyorsan csak lehet, bejelentkeztem Facebookra. Szívem újból hevesebben vert, és mikor végre megnyitottam Damien tegnapesti üzenetét olyan érzés kerített hatalmába, mintha az egész világ megszűnt volna létezni. 
Elég nagy hülyeség tudom, de pár haverom rávett arra, hogy nézzünk körül abban a házban. Nem tudom, hogy tisztában vagy-e vele, de elég sok pletyka kering róla. Például olyanokat is mondanak, hogy kísértet járta. Szóval annak ellenére, hogy én nem igazán szerettem volna menni, körbenéztünk, és nem találtunk semmi szokatlant, de elejtettem a mobilom, amiért másnap mentem vissza. Ekkor találkoztam veled...
Ahogy végig olvastam, mindössze csak a monitort tudtam bámulni perceken keresztül. Újra és újra átrágtam magam az egészen, amíg végre megértettem őt. Attól félt, hogy valami utcai suhancként tekintek majd rá, ha megtudom az igazat. Valószínűnek tartottam, hogy a város lakói azért nem kedvelik, mert a társaság, akikkel szabadidejét tölti nem a legszebb hírnévre tett szert az évek során. Persze ott motoszkált bennem az is, hogy lehet csak kitalálta az egészet, elvégre nem egy tini srác már, aki ilyenekkel foglalkozik unalmában, ám magyarázatában azt is említette, hogy neki nem volt kedvére a házamban való kutakodás.     
Mindenre számítottam, csak erre nem.:D 
Üzenetem elküldése után félretettem a gépem, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Bár elég gyerekesnek tartottam Damient emiatt, mégis örültem, hogy legalább vannak barátai, akik nem néznek rá csúnyán. 
   Másfél hét telt el azzal, hogy a lábamat gyógyítgattam. Nem sokat hagytam el otthonom, legtöbbször Nicole jött át hozzám, megnézni, hogy élek-e még. Volt, hogy egész napját velem töltötte, csak azért, hogy ne unatkozzak, bár volt egy olyan érzésem, hogy kedvelte a ház nyújtotta kellemes hangulatot is. Úgy tűnt a dolgok rendeződtek körülöttem, a betörőmnek se híre se hamva nem volt, amit annak könyveltem el, hogy vagy megtalálta, amit keresett, vagy pedig nem szeretne többet próbálkozni nálam. Damiennel egyáltalán nem találkoztam az elmúlt napokban, és mindössze párszor beszéltem vele az interneten is. Be kellett vallanom magamnak, kezdett hiányozni, hogy csipkelődhessek valakivel, mivel annak ellenére, hogy Nicole humora nem állt messze az enyémtől, ő maga nem viselte jól, hogyha ugyanazt kapta vissza, amit ő szokott adni másoknak. 
Az emeletről sétáltam lefelé a lépcsőn, egy pár fehér magassarkúban, és egy sötétkék színű ujjatlan ruhában, melyet fehér pöttyök díszíttetek. Kezemben pedig az öltözékemhez illő kisméretű táskát fogtam. Hosszú, barna hajamat, mint mindig ekkor is kiengedve hordtam, mindössze egy vízesés fonat volt az, ami különlegessé tette a frizurámat. Nicole a lépcső sarkában álldogált, szintén csinosan kiöltözve, ám arckifejezése olyan volt, mintha citromba harapott volna.  
- Ennyire szörnyű? - álltam meg az utolsó előtti lépcsőfokon. 
- Nem, te gyönyörű vagy. Egyszerűen ilyenné válik az arckifejezésem, hogy a közelembe kerül az a nő. 
Válasza hallatán halkan nevetni kezdtem, majd lesétáltam mellé. Tudtam jól, hogy mindössze azért jött el értem, hogy minél kevesebb időt kelljen eltöltenie szeretett anyósával, aki ezen a csöndes, nyári estén náluk vacsorázik. 
- Nagyon jól fogjuk magunkat érezni - biztattam, mire kételkedve megrázta a fejét, és elindult a bejárati ajtó irányába. 
Nem telhetett el tíz percnél több, mikor Nicole autójának kerekei lassan megálltak a fehér, kétszintes ház kocsifelhajtóján. A nap már kezdett nyugovóra térni, így narancs és vörös színekkel borította be az eget. A hőmérséklet kellemes volt, akár kint is vacsorázhattunk volna, ám volt egy olyan érzésem, hogy annak érdekében, hogy a szomszédok ne hallják meg, amint Nicole vasvillával kergeti meg Jamie édesanyját, a ház belsejében fogunk étkezni. Kiszálltunk a szürke autóból, és a kikövezett útszakaszon végig haladtunk, majd a verandára érve felém fordult, én pedig vártam, hogy megszólaljon. 
- Ha csak egy rossz hozzászólása is lesz, kitekerem a nyakát - mosolygott rám erőltetetten, amin elnevettem magam, ő pedig nagy levegőt véve benyitott az épületbe. 
Ahogy beléptünk az előszobába rögtön megcsaptak bennünket a finom illatok, és amint beljebb haladtunk a lakásban az egyre elhalkuló beszélgetés arra engedett következtetni, hogy a bent levő emberek is meghallották érkezésünket, ami nem volt nehéz, ugyanis cipőm sarka minden egyes lépésemet egy hangos koppanással nyugtázta. A nappaliban már ott ült Jamie, és édesanyja Camille. Mindketten felálltak, hogy köszöntsenek minket. A nyugdíjas éveiben járó nő egész jól tartotta magát korához képest, festett szőke haja tupírozva volt, és a smink, amit arcára kent tökéletesen illett szolid ruhájához is. Alacsony termete ellenére, mégsem tűnt nagymama kinézetűnek, ugyanis meglehetősen vékony alkattal rendelkezett, csak úgy, mint fia, aki bár égimeszelőként tengette mindennapjait, hasonlóan édesanyjához ő is elég sovány volt. Miután Nicole és Camille egy barátságosan tűnő puszival köszöntötték egymást, szinte éreztem, ahogy barátnőm legszívesebben sírva menekülne az asszonytól, amin muszáj volt elmosolyodnom, így egy fülig érő vigyorral fordultam én is Camille Winslet felé. 
- Amanda, drágám. De rég láttuk egymást! - húzott magához egy ölelésre a hölgy, amit én magabiztosan viszonoztam. - Milyen csinos vagy ma este. 
- Köszönöm. - Mosolyomat megtartva néztem rá, mire ő folytatta mondanivalóját. 
- Nicole, igazán példát vehetnél a barátnődről. 
Mielőtt a szőkeség bármit is mondhatott volna az enyhe beszólásra, gyorsan reagáltam rá. 
- Nélküle fele ennyire se öltöznék ilyen jól. 
- Látom már jobban vagy - szólt közbe a beszélgetésünkbe Jamie egy mosollyal az arcán. 
- Ó, igen. Végre újra a régi vagyok - néztem le a lábaimra. 
- Mi történt? - érdeklődött Camille, amin Nicole megforgatta a szemét. 
- Leestem a lépcsőről - válaszoltam röviden, ugyanis nem tartottam jó ötletnek belemenni a részletekbe, hiszen az asszony jól tudta, hogy Nicole-tól kaptam a házat, emiatt pedig biztosan őt okolta volna a történtekért. 
- Szegénykém - sajnálkozott, majd fia felé fordult, akivel besétáltak az étkezőbe, a vacsora elkezdése érdekében. 
- Engem emiatt bénának, vagy valami még rosszabbnak nevezett volna - suttogta Nicole, majd követtük a többieket. 
A vacsora eleje békésen telt el, mindössze egyszer-kétszer szólalkozott össze Camille és Nicole, amit Jamie és én próbáltunk mindig elhárítani. Legtöbbször csendben figyeltem beszélgetésüket, csak néha-néha szóltam hozzá a témához, ám amikor Nicole behozta a desszertnek szánt gyümölcsös süteményt Camille nekem intézte a kérdését. 
- Na és Amanda, a te esküvődre mikor mehetünk? - Zöld szemei csillogtak, látszólag meg se kottyant neki a folyamatos macska-egér harc menyecskéjével, sőt kezdtem azt hinni, hogy kifejezetten élvezi a vitatkozást. - Ha már voltál olyan ügyes, hogy elkapd a menyasszonyi csokrot. 
Hirtelen fel sem fogtam mit kérdezett, így beletelt pár pillanatba, míg összeszedtem a gondolataimat. 
- Tetszik tudni, én is mindig ezt kérdezem magamtól.
Mint mindig, ekkor is segítségül hívhattam a humoromat, ugyanis jobb válasszal képtelen lettem volna előrukkolni. Camille nem, de Jamie és Nicole tudott a volt barátomtól, akivel több, mint két évig voltam kapcsolatban, ám még barátnőmék esküvője előtt szétváltak útjaink, így kicsit érzékenyen érintett a házasság gondolata. 
A társaság elvigyorodott feleltemen, de a hölgy kíváncsisága töretlen maradt, és tovább firtatta a témát.
- Ezen a helyen biztos találsz valami aranyos fiút, ahogy elnéztem az embereket, mindenki nagyon komoly, tehát annak az esélye, hogy valami csapodárral kötöd össze az életed nagyon kevés. 
Nem említette, de biztos voltam benne, hogy a sértő jelzőket Nicole-nak szánta, aki inkább már nem is reagált semmit, így annak érdekében, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, megpróbáltam minél jobban ellentmondani Camille-nek. 
- Ez fura, akikkel én eddig találkoztam mind nagyon gyerekesek és előítéletesek voltak, van rájuk egy szó… mi is az? - tettem fel a költői kérdést, majd úgy csináltam, mintha gondolkoznék. - Begyepesedett félkegyelműek - idéztem Damien szavait. 
Síri csend telepedett az étkezőre, ám láttam, hogy Nicole ajka felfelé ívelt, amint észrevette Camille döbbent arckifejezését. A vacsora további része sokkal nyugodtabban telt, amit egyfajta győzelemnek könyveltem el. Amikor az utolsó kortyokat is kiittam a vörösboros poharamból, elindultam a mosdóba. Nem kellett sokat kanyarognom, míg megtaláltam a helyiséget, így pár perc után már úton is voltam visszafelé a többiekhez, mikor egy útba eső szobában meghallottam Nicole és Camille hangját. Jamie a konyhában lehetett, legalábbis a tányér csörömpölések erre engedtek következtetni, emiatt kissé féltettem barátnőmet az asszonytól, így óvatosan löktem be az ajtót, hogy tisztán értsem, amit beszélnek. Nicole nekem háttal volt, ám Camille arcát tökéletes láttam, és az előbbi csillogás teljes mértékben kihalt belőle. 
- Meddig fog próbálkozni a lejáratásommal? - kérdezte határozottan barátnőm. 
- Ameddig csak élek - felelte halkan a nő, majd közelebb lépett Nicole-hoz.
- Akkor reméljük, nem sokáig kell ezt csinálni. - Camille ezen felnevetett, és így folytatta.
- Tudom mi vagy! - Szeméből düh áradt, és ha ölni tudott volna velük, akkor a szőke szépség már holtan feküdt volna a padlón. - Imádkozni fogok érted. 
Ezután meghátrált, majd lassan kisétált a szoba másik ajtaján, én pedig óvatosan beléptem a helyiségbe, ami miatt barátnőm ijedten kapta a fejét felém. 
- Azt hiszem én is imádkozom majd érted - vigyorogtam rá, mire láttam rajta, hogy megkönnyebbült, és ő is kivillantotta fogait. 
- Tudom mi vagy, Amanda! - suttogta, és megpróbált minél komolyabban rám nézni, kevés sikerrel. Halk nevetésben törtem ki, majd megálltam a fal mellett. 
- Ez azért elég ijesztő volt. 
- Nekem mondod? Legközelebb ajánlani fogom neki a diliházat. 
- Mondott már ilyet máskor is? 
- Szinte minden találkozásunkkor elmondja, hogy milyen rossz vagyok, és hogy nem vagyok elég jó Jamie-nek, szóval kezdem megszokni.
- Sajnálom - biggyesztettem le a számat, mire Nicole csak megrántotta a vállát. 
Miután kimentünk a szobából Jamie már az előszobában beszélgetett anyjával, akitől aztán elköszöntünk, majd kikísértük őt a kocsijáig. 
- Na, akkor mehetünk mi is, ugye? - pillantottam barátnőmre, aki végig nézte, ahogy anyósa beül az autóba és elhajt. 
- Tessék? - kérdezett vissza, mint, aki nem hallotta jól, amit mondtam. 
- Mivel te hoztál el, így neked is kéne hazavinned, rémlik, ugye? - Kínos mosoly ült ki arcára, és a hozzánk lépő Jamie-re pillantott, mielőtt még válaszolt volna. 
- Teljesen kiment a fejemből, és mivel mindhárman ittunk, nem igazán lenne, szerencsés autóba ülni. Mit szólnál egy taxihoz?  
Ellenkezni akartam, és elkérni a kocsiját, miszerint már nincsenek rendőrök az utakon, és egy-két pohár vörösbortól még nem vezetném fának a becses autóját, ám egy negyedik személy hangja, megakadályozott ebben. 
- Vagy akár én is hazavihetlek. 
A hangforrása a sötétben állt, ám lassan előrelépett, és az utcai lámpák sápadt fényében előbukkant Damien Rollins kék szeme, melynek ragyogását még az éjszaka sötétsége sem vehette el tőle. Fekete póló, és egy szűk farmer volt rajta, haja szokás szerint a szemébe lógott, ám amikor hozzánk lépett megpróbálta eltűrni kósza tincseit. Nicole kissé összerezzent mély, rekedtes hangja hallatán, és mikor meglátta, hogy kivel van dolga bátortalanul lépett Jamie mellé. Azzal tisztában voltam, hogy nem kedveli őt, de arra nem számítottam, hogy fél is tőle. 
- Leskelődsz utánunk, Rollins? - kérdezte Jamie, ezzel megelőzve az én feleltemet Damien mondatára. 
- Akár azt is csinálhatnám, de most kivételesen csak erre jártam. 
-Képzelem - gúnyolódott tovább a szőke srác, majd átkarolta feleségét. 
-Igazából sokkal jobb lenne, ha nem kéne taxira várnom…- kezdtem bele mondandómba, amire Nicole rögtön felkapta a fejét, és hosszú ellenkezésekben tört ki. 
-Na, azt már nem! - Kilépett férje öleléséből, és mellém állt, majd halkan folytatta. - Nem mehetsz el vele. Mi van, ha megerőszakol? Vagy elrabol? Vagy mindkettő? 
-Ne aggódj, tudok magamra vigyázni - mosolyogtam rá, de őt nem lehetett lenyugtatni. - Majd írok SMS-t, ha hazaértem, anyuci.
Mivel tudtam, hogy esélyem sincs arra, hogy megbízzon Damienbe, így inkább csak búcsúzásképp megöleltem, majd intettem Jamie-nek, aztán pedig fuvarozóm felé sétáltam.  
- Na, és hol van a kocsid, Rollins? - próbáltam komolynak tűnni, mint, aki nem örül annak, hogy látja őt, de óriási vigyorom mindenről árulkodott, csak erről nem. 
- Az utca túloldalán. - Fülig ért a szája, feltehetőleg élvezte az előbbi helyzetet. 
   Átsétáltunk a másik oldalra, ahol tényleg ott parkolt a jármű. Mielőtt még beszálltam volna, egy utolsót pillantottam barátnőmék háza felé. Kissé nyugodtabban vettem tudomásul, hogy máris utamra engedtek, ugyanis hűlt helye volt a házaspárnak. 
Damien a megszokott tempóban vezetett, pedig az is megfordult a fejemben, hogy majd rossz fiú módjára fék csikorgatások közepette száguld végig a csendes utcákon. 
- Mit csináltál itt? - kérdeztem rá, miközben egy piros lámpánál álltunk. - Megint házakba törtél be a haverjaiddal?
- Honnan tudtad? - nézett rám meglepődve, amin elnevettem magam. - Egyébként hazafelé indultam, meglátogattam valakit a városon kívül. 
- És amint megláttál engem rögtön kiszálltál az autóból? 
- Mindent eldobtam, hogy taxisofőrt játsszak. 
Olyan lehettem mellette, mint egy viháncoló tinédzser lány, de nem bántam. Élveztem, hogy a vele töltött percekben mindig jókedvű vagyok, és úgy tűnt, ő sem menekül a társaságom elől. Ebből adódóan az elkövetkezendő nesztelenség minden egyes pillanatát örömmel éltem meg, és legszívesebben órákon keresztül kocsikáztam volna még vele, ám sajnos pár percen belül újra a házam előtt voltunk. A motor búgása lassan elhalkult, és mielőtt még köszönetet mondhattam volna a fuvarért, Damien kiszállt a kocsiból, és átsétált az én oldalamra, majd kinyitotta számomra az ajtót. 
- Hölgyem! 
- Ó, köszönöm szépen, Mr. Udvarias - vigyorogtam rá, majd kiszálltam a járműből, ő pedig bezárta azt.
- Ez számomra természetes - hencegett, mire védekezően magam elé emeltem kezemet. 
- Nem tudtam, hogy ilyen sok lovagiasság rejtőzik benned. Azt hittem te vagy itt a maffia vezér, amiért ennyire utálnak. 
- Igazából nem utálnak, csak nem bírják a magam fajta különcöket, na meg persze ott vannak azok a fránya tetoválásaim - kezét zsebre dugta, úgy indult meg házam verandája felé, de nekem földbe gyökerezett a lábam. 
- Várjunk csak… a tetoválásaid miatt nem bírnak? - Miután észrevette, hogy nem követem visszafordult felém. 
- Bizony, főleg mivel elég látványos helyen is van egy pár - húzta végig ujját a nyakán, ahol egy tollpehely teteje pihent meg. 
- Ez komoly? - Nem akartam elhinni, hogy pár ember tényleg ennyire utálatos. 
- Sajnos. Na, gyere! - nyújtotta felém a kezét, amit én magabiztosan fogtam meg. Amint közelebb lépdeltem hozzá ujjait rákulcsolta enyémre, majd mosolyogva indultunk el a bejárati ajtóhoz. 
Minden egyes centiméter megtétele után éreztem, hogy bőröm bizsereg az érintésétől, és attól tartottam, hogy kezem hamarosan izzadni kezd. Szerencsémre mielőtt ez bekövetkezhetett volna elértünk az ajtóig, így elengedtem őt. A kis táskámban lévő kulcsot kerestem, majd miután megtaláltam, a zárba illesztettem azt, és Damien felé fordultam. A bejárattal háttal álltam meg, ő szemben volt velem. 
- Még nem is mondtam, hogy nagyon csinos vagy ma este - mondta lágy hangon. Szavai szinte simogatták lelkemet, miközben tett felém egy lépést. 
- Mikor nem? - kérdeztem halkan miközben az egyre közeledő alakját figyeltem. Szívem dobogása egyre csak gyorsult, tekintetem a szeméről hirtelen váltott a szájára, és mikor szinte már egy centiméter sem volt köztünk, pilláimat lehunyva vártam, hogy ajkunk összeérjen...

2016. április 2., szombat

4. fejezet

Sziasztok!
Azt hiszem az előző rész sokatoknál nagy fejtöréseket okozott, amit megmondom őszintén, öröm volt olvasni. Na már most nem azért, mert olyan gonosz vagyok(dehogyisnem), hogy szeretem mikor az emberek aggódnak valami miatt, hanem mert nagyon édes volt, ahogy töprengtetek Damien nemi identitásán. Remélem a mostani fejezet választ ad a kérdéseitekre.:D 
Félelemben gazdag olvasást kívánok! 



Nicole








I’m gonna make you suffer
This Hell you put me in
I’m underneath your skin
The devil within




   Napszemüvegemet keresgéltem autóm legkisebb szegleteiben, miközben úton voltam vissza a házam felé. Túl erősen sütött a nap, így kénytelen voltam megvédeni a szemem, hogy lássak is valamit az útból, ne csak oda képzeljem magam elé az egyébként mesébe illő, de ugyanakkor kissé hátborzongató erdő menti szakaszt. Mikor végre megtaláltam, azonnal szemem elé helyeztem azt, aminek köszönhetően nyugodtan folytathattam az utam. 
Miután eljöttem Joseph atyától újra tudatosult bennem a tény, hogy Nicole az anyja után kapta a vezetéknevét, tekintettel arra, hogy nem tartja a kapcsolatot barátnőm édesapjával, ám mégis elég meglepő volt, hogy a szőkeség leánykori neve szintén Lived, mint az első családnak, aki a telken lakott. Próbáltam összerakni a többi kirakós darabot, ám csalódottan jöttem rá, hogy barátnőm családfája igencsak zavaros, és ha többet akarok megtudni az őseiről, akkor őt kell kifaggatnom.
Autóm kerekei megálltak, amint újból a ház előtt voltam. Nem messze parkoltam le a bejárattól, így szinte azonnal észrevettem, hogy az ajtó résnyire ki volt nyitva. Ijedten pattantam ki a járműből, majd nem törődve azzal, hogy a vásárolt élelmiszerek akár meg is romolhatnak, ha sokáig a kocsiban hagyom őket, megindultam a veranda felé. Óvatosan löktem be az ajtót, majd amint beléptem rajta éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog. Az is megfordult a fejemben, hogy csak Damien jött vissza, mert itt hagyta a cuccait. Síri csend volt az épületben, az óra kattogásán kívül semmit nem észleltem. Lépteim elővigyázatosak voltak, amint megindultam felfele a lépcsőn. Túl nagy volt a csend. Cipőm talpa a második lépcsőfokot súrolta amikor éreztem, hogy valaki mögém surran és hosszú körmeit vállamba mélyesztve lehúz a padlóra. Látásom elhomályosult a földre érkezésem után, mindössze egy hosszú sötétszőke hajú alakot láttam elsuhanni.
   Az orvos kezei fejemet tartották, miközben egy utolsó pillantást vetett rám, majd egyet hátralépve kezdett bele mondanivalójába. 
- Szerencsére nincs szüksége kórházi vizsgálatokra, az agyrázkódást ügyesen elkerülte, egyedül a bokáját borogassa - mormolta a szemüveges, ötvenes éveiben járható férfi, majd a mellettem gubbasztó Nicole-ra és Jamie-re emelte tekintetét. 
- Hozom a borogatást - ajánlotta fel Jamie, majd felállt a barna bőrből készült kanapéról és a konyha felé vette az irányt. 
- Egy pillanat és visszajövök - mondta az orvos, majd a lépcsőn lesétáló rendőrökhöz gyalogolt. 
Miután leestem a lépcsőről hálát adtam az égnek, amiért a zsebemben tartottam a telefonom, így nem kellett kivánszorognom a készülékért, hogy segítséget tudjak hívni. Először a rendőröknek, majd Nicole-nak szóltam a történtekről, akik pár percen belül már itt is voltak egy mentőautó kíséretében. Számomra egyértelmű volt, hogy mi történt: valaki betört hozzám, és hogy ne kapjam rajta, megpróbált minél drasztikusabb módszert alkalmazni a védekezéshez. 
- Hé! - szólalt meg mellettem Nicole, majd felállt az ülőgarnitúráról és elém guggolt, hogy szemben lehessen velem. - Összecsomagolom pár cuccod, ha szeretnél nálunk aludni ma éjszaka. 
- Nem szükséges. Szeretnék itt maradni. 
Meglepettnek tűnt, és valószínűleg őrültnek tartott, amiért ezek után szeretnék a házban maradni, emiatt nem is hibáztattam őt. 
- Nem túl biztonságos itt maradnod, amíg el nem kapják a tettest. Ne tedd ki magad direkt veszélynek. 
- Nem teszem. De nem akarok elmenekülni a problémáim elől. Megbirkózom ezzel. Biztos vagyok benne, hogy többet nem jön ide, akárki is volt az. 
- Erről jut eszembe…- kezeit a térdeimre helyezte, és úgy húzódott közelebb hozzám, hogy még véletlenül se hallja meg senki, amit mondd. - Beszéltem Jamie-vel, Damienről. Nem ő adta ki neki a házat. Nem is ismeri őt, csak hallásból. Nem gondolod, hogy ő volt az, aki…
- Aki lehúzott a lépcsőről? Nem! Mondtam már a rendőröknek is, hogy hosszú szőke haja volt, és ha minden igaz, akkor műkörme is, ugyanis kétlem, hogy bárkinek alapból hasonló hosszúságú körmei lennének. És a legutóbbi találkozásunkkor Damiennek nem voltak szőke tincsei. 
Figyelmesen végig hallgatott, majd amint mondatom végéhez értem kissé feszengve húzódott el tőlem, és tette karba a kezét.  
- Akkor is szólnunk kéne a zsaruknak róla. Nem volt joga, hogy itt legyen. 
- Biztos van rá valami magyarázata, majd beszélek vele. 
- Miért véded ennyire? Tetszik neked? - kérdezte egy kis undorral a hangjában. 
- Nem! - vágtam rá gondolkozás nélkül, mire jobb szemöldöke felszökött a homlokán ezzel is jelezve, hogy nem hisz nekem. - És ha tetszene is, tök mindegy, mivel meleg. 
Barátnőm arckifejezése olyan volt, mint aki épp akkor hallotta az évszázad legnagyobb hülyeségét. Mivel Jamie visszatért a borogatásommal lábaimat feldobtam a kanapéra, és felhúztam a nadrágom szárát, hogy ne legyen vizes a kendőtől, melyet barátnőm férje gondosan elhelyezett a bokámon. 
- Amanda szerint Damien Rollins meleg - mondta Nicole a házastársának, aki hitetlenkedve nézett rám, majd szerelmére. 
- Pont ő? Kétlem. Damien igazán szereti a nőket, főleg ha a vágyai kielégítéséről van szó. 
- Pontosan! Szerintem jobb, ha vigyázol vele, nehogy összeszedj valami betegséget - válaszolta Nicole. Mindössze a sajgó bokám akadályozott meg abban, hogy megverjem. 
- Tetszik neked? - kérdezte nevetve Jamie, mire csúnya pillantásokkal illettem őt. 
- Elfelejtettétek, hogy csak két napja vagyok itt? A házban sem tudok kiigazodni, de persze már rögtön pasizok. Egyébként pedig nem szép, hogy kinevettek, ha nem meleg, akkor nagyon más okotok nem lehet arra, hogy utáljátok. 
- De igen. Mint említettem Damien megbízhatatlan, veszélyes és… - kezdett bele Nicole, de a hirtelen mellé lépő két rendőr megzavarta őt abban, hogy befejezze a mondanivalóját.
- Miss. Safford átnéztük a házat, de sehol sem találtunk erőszakos behatolásra utaló jelet - szólalt meg először a szőkés barna hajú, kissé szakállas férfi, aki már érkezésekor bemutatkozott Spencer Goode néven. 
- De mikor hazaértem a bejárati ajtó nyitva volt! - feleltem kétségbeesetten. 
- Ezt mi értjük, de az ajtónak belülről kellett kinyílnia, vagy pedig ön hagyta nyitva miután elhagyta a házat reggel. Megvizsgáltuk a lépcsőt is, és a cipője letört sarka arra engedett következtetni, hogy akár a véletlen műve is lehetett az esése.  
Egészen eddig a percig meg voltam róla győződve, hogy világosan fogalmaztam akkor mikor elmeséltem a kiérkező rendőröknek, hogy mi történt velem, ám arckifejezésük láttán szinte biztos voltam benne, hogy vagy nem hittek nekem, vagy pedig direkt nem vették figyelembe azt, amit mondtam nekik. 
- És a szőke alakot mivel magyarázzák? - kelt a védelmemre Jamie, mielőtt még kinyithattam volna a szám. 
- Emiatt fogunk ismeretlen tettes elleni körözést kiadni, de addig nem tehetünk mást - szólalt meg a rendőrnő is, aki hosszú, festett vörös haja egyik tincsét tűrte füle mögé.  
Kimondanom sem kellett, a többiek pontosan tudták, hogy kissé csalódott lettem az új fejlemények hallatán, majd miután az orvos visszatért közénk egy papírral, melyen gyógyszereket írt fel a bokámra - ha netán nem akarna múlni a fájdalom- az összes idegen személy távozott a telekről, így újból hárman maradtunk az óriási házban. 
- Le kéne pihenned, vagy legalább az ágyban elfeküdnöd, hogy kényelmes legyen - próbált gondoskodni rólam Nicole, amit én egy kedves mosollyal háláltam meg. 
- Igazán nem szükséges istápolnotok engem, jól elleszek egyedül is. 
- Legalább hadd készítsek neked valami ételt… kiakarom próbálni a konyhát - erősködött a barátnőm. 
- Jó, de utána mennetek kell. 
- Remek! - örvendezett a szőke szépség majd Jamie-re pillantott, aki időközben kényelmesen helyet foglalt mellettem a kanapén. - Szeretnél segíteni? 
- Nem igazán - felelte a férfi nem túl magabiztosan. - Inkább felviszem Amandát a hálószobájába - barátnőm helyeslően bólintott, velem ellentétben, aki nem volt elragadtatva attól, hogy egy kis lábfájás miatt úgy viselkednek velem, mintha a szüleim lennének és épp az utolsó vacsorámra készülnék. 
- Jól vagyok! Tudok járni! - tártam szét a kezeimet, majd elkezdtem feltápászkodni a kanapéról. Úgy éreztem, hogy a testemben lévő összes kicsi fájdalom a bokámba sugárzik, ezzel megakadályozva azt, hogy felsétáljak az emeleten levő szobámba. 
- Kibicsaklott a bokád, a futkározást egy ideig elfelejtheted - mondta Jamie, majd annak érdekében, hogy feltudjon emelni jobb kezével átkarolta a hátam, ballal pedig a lábaim alá nyúlt. 
- Jaj, de szépek vagytok! - vigyorgott ránk Nicole. 
- Tudjuk! Gondolkodom is rajta, hogy lecseréllek Amandára. 
- Csak nyugodtan, nem fogsz hiányozni.
- Hé, srácok - szóltam bele a beszélgetésükbe. - Ne tegyetek úgy, mintha itt se lennék. 
Miután abbahagyták a vigyorgást Nicole a konyhába, Jamie velem az ölében pedig az emeletre ment. A szobába érkezvén óvatosan letett az ágyra, majd illedelmesen megállt alvóhelyem mellett, várva hogy engedélyt adjak, hogy leüljön rá. 
- Ugye te elhiszed, hogy nem csak véletlenül estem le a lépcsőn? - kérdeztem, miközben helyet foglalt az ágyam szélén. 
- Persze. Nem tűnsz olyannak, aki hallucinálna dolgokat - derült rám pimaszul, amin én csak mosolyogva megforgattam sötétkék szemeimet. 
Nem telt sok időbe, míg Nicole megérkezett az uzsonnámnak szánt étellel, amit végül csak este felé fogyasztottam el. Miután aggódó barátnőmet sikerült meggyőznöm arról, hogy nem lesz bajom, mindketten magamra hagytak, így újból egyedül maradtam a tágas házban. 
Az egyre sötétedő égbolt utalt arra, hogy a tévézéssel töltött idő igencsak gyorsan eltelt, így úgy döntöttem, hogy valami más, nem megerőltető elfoglaltságot keresek magamnak. A telefonomért nyúltam, majd megtettem azt, amit már a délután folyamán megszerettem volna tenni: visszaigazoltam Damient Facebookon. Az adatlapját böngészve nem túl sok mindent találtam, nem volt tömérdek mennyiségű ismerőse, és a képeivel sem árasztotta el a közösségi oldalt.  
A profilképét nézegettem mikor rezegni kezdett a mobilom az új értesítésem miatt. Nem is kellett megnéznem mi az, rögtön felugrott a kis kör alakú ablak Damien képével, jelezvén azt, hogy üzenetet írt. Hirtelen olyan érzés kapott el, mintha a szívem kihagyott volna pár ütemet. Izgatottan nyitottam meg üzenetét, és azonnal olvasni is kezdtem azt. 

Szia!:D Azt hittem már nem ismersz meg, azért nem igazolsz vissza. 

Jó alkalomnak tűnt, hogy végre megtudjam az igazságot a házamban való járkálásával kapcsolatban, mivel élőben nehezebben mertem volna rákérdezni, bár tudtam, hogy így nem láthatom arcát, amiből rögtön kitudnám olvasni, hogy hazudik-e. 

Szia.:D Ne aggódj, egyből felismertelek, csak volt egy kis balesetem délután…

Miféle baleset?:o 

Valaki betört a házamba, és lehúzott a lépcsőn.

Miután elolvastam, amit írtam rájöttem, hogy nem kellett volna még a küldés gombra nyomnom, ugyanis nem tetszett, ahogy megfogalmaztam a mondatot. Ezért döntöttem úgy, hogy írok még valamit. 

Mármint, úgy történt, hogy felléptem a lépcsőre, a betörő megfogta a vállam és lehúzott a földre. Nem láttam semmit belőle, csak a hajszínét.

Beletelt pár másodpercbe míg Damien az üzenetem elolvasása után írni kezdett, azt gondoltam talán azt hiszi, hogy rágyanakszom. 

Ez durva. Sajnálom.:/ És jól vagy? 

Kibicsaklott a bokám, így most egy ideig nem nagyon csinálhatok semmit. De ezt leszámítva jól vagyok.:D
Szeretnék kérdezni valamit, de őszintén kell rá válaszolnod.

Ekkor érkezett el tökéletes pillanat, hogy rákérdezzek mit csinált a tegnapi nap folyamán, a padláson, ugyanis, mint az kiderült a legutóbb nem az igazat válaszolta.  

Kérdezz!:D 

Nagy levegőt vettem, majd írni kezdtem a hosszú monológomat. 

Beszéltem Nicole-nak rólad, aki elmondta, hogy mindössze hallásból ismer téged, tehát az ki van zárva, hogy te az ő engedélyével laktál ebben a házban. Viszont így meg fogalmam sincs, mi keresni valód lehetett itt. Tehát elmondanád végre az igazat? Lehet most paranoiásnak hiszel, de csak azért, mert jó fejnek tűntél, és szívesen lógtam volna veled máskor is.

Amint megnyomtam a küldés gombot elkezdtem visszaolvasni, amit írtam és mikor megláttam az utolsó mondatom legszívesebben fejbe vertem volna magam. Legkevésbé sem szerettem volna, hogy azt higgye, annyira megkedveltem egy nap leforgása alatt, hogyha soha többé nem látnám őt, mély depresszióba zuhannék. Ám sajnos számomra nagyon kétségbeesettnek hangzott, mintha azt kérném tőle, hogy ne legyen ő a rossz fiú. 

Tényleg nem voltam veled őszinte, de csak mert attól tartottam, hogyha megtudod az igazat, akkor te is ugyanazzal a véleménnyel leszel rólam, mint a többi ember, aki itt lakik… 

Szívem hevesen vert, miközben olvastam szavait, és szinte hallottam mély hangját a fejemben. 

Vagyis? 
   Tűkön ülve vártam a válaszát, ám mindhiába. Azt hittem direkt nem válaszol, hogy tovább húzza az idegeimet, ám aztán rájöttem, hogy a wifit jelző ábrának hűlt helye van a telefonom sarkában. Tudtam, hogy mobilnetemet nemrég használtam el, így feleslegesnek tartottam a próbálkozást is. Feldúltan csúsztam lejjebb az ágyamon, és magamban szidtam a ház wifijét, amiért pont ekkor döntött úgy, hogy szórakozni kezd velem. Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha holnap reggelig hanyagolom a Damien témát, mert csak ingerült leszek tőle, ezért elnyúltam az éjjelszekrényemre rakott könyvhöz, amit Joseph atya adott kölcsön, hogy minél többet megtudjak a régi házról és annak lakóiról. Ahogy végig lapoztam rajta nagyon sok képpel találtam szemben magam, így biztos voltam benne, hogy nem lesz hiába való a végig olvasása. Az első oldalon rögtön egy újságból kivágott cikket találtam, egy képpel a ház régi kinézetéről. 
„Elkészült Silvermead új ékessége. 
A több mint ezer négyzetméteres ház büszke tulajdonosa, Noel Lived és családja ünnepélyes keretek között mutatta meg a város lakóinak az impozáns külsővel - és belsővel rendelkező épületet.”
Nem is sejtettem, hogy ez a telek ekkora nagy hírnévre tett szert, bár gondolom ahhoz, hogy ilyen sok érdeklődést mutassanak a ház iránt, nem keveset kellett dolgoznia az eredeti tulajdonosnak is, aki mint kiderült nem volt más, mint Noel Lived. 
- Mindenkit Livednek hívnak ezen a helyen? - kérdeztem magamtól suttogva, majd lapoztam egyet a könyvben, ahol egy újabb cikket találhattam. 
„Silvermead polgármestere bepillantást engedett otthonába! 
A város új üdvöskéje bizony mindenki érdeklődését felkeltette, így nem csoda, ha tulajdonosa szívesen vezette körbe egyik szerencsés újságírónkat, aki egy interjút is készített a hamarosan apai örömök elé néző Noel Lived polgármester úrral…” 
 Így már érhetővé vált, hogy miért volt ekkora nagy szám akkoriban a ház: a polgármesteré volt! Bár az még mindig nem volt világos, hogy mivel érdemelte ki ezt a nagy figyelmet, de bíztam benne, hogyha megtalálom a cikk folytatását, akkor ez is kiderül. 
A szöveg alatt jó pár kép volt beragasztva a könyvbe, amiken tisztán kivehető volt a ház akkori formája. Megmertem volna rá esküdni, hogy a külseje a reneszánsz stílus elemeit követte. Az építmény elején, a bejárati ajtó felett egy timpanon volt beépítve. A falak színe megegyezett a mostani barnával, csak a régebbi verzión sokkal több díszítés pompázott. Az ablakokon és az ajtón kovácsolt rozetták voltak elhelyezve, és a veranda előtt pedig egy kisebb szökőkút is ékesítette a telket. 
Mikor lapoztam egyet észrevettem, hogy több mint tíz oldal ki van tépve a könyvből, így elég nagy váltásnak tűnt a következő újságcikk címe.
„Újabb haláleset a Lived család otthonában! 
Nemrég számoltunk be arról, hogy a birtok gondnoka, Malcolm Leighton-t a saját vérében feküdve találták meg a belső udvarban, most pedig elérkezett a negyedik áldozat ideje is. Ivy Morgan, a család szeretett szakácsnője életét vesztette a tegnapi nap folyamán. Jelenleg a rendőrök titkolják a halál okát, ám egy nevét elhallgató személy elárulta: Mrs. Morgant a kádban érte utol a halál. Egy újabb véletlen? Egy biztos: a Lived családra idén nagyon rájár a rúd, hiszen mint említettük ez volt a birtokon a negyedik haláleset, melyet a fiatal Deborah Duffy öngyilkossága indította el, mikor egy hideg téli reggelen rátalálták a holtestére, a második emeleti erkélyről való leugrása után.” 
Szobám erkély ajtaja megrázkódott, melynek hatására ijedten rezzentem össze az ágyban. Tekintetem azonnal a hangforrására szegeződött, ám a sötétségen kívül, melyet az éjszaka árasztott magából nem láttam mást, csak a hold gyenge és sápadt fényét.