2016. május 14., szombat

10. fejezet

Sziasztok! 
Nem sok mondanivalóm van most, mindössze annyit szeretnék közölni veletek, hogyha minden igaz, akkor bonthatjuk a pezsgőt.:D Hogy miért? A mostani részből kiderül.
Jó olvasást! 





Nicole










I can't help but love you
Even though I try not to






A falnak csapódott ajtó nem csak engem rémisztett meg, ugyanis amint kiléptem, a bejárat melletti növényzetbe ugrott valami. Mikor kirontottam az ajtón mindössze egy kis részt láthattam az árnyék tulajdonosából, ám amint bekukkantottam a bokor közé, teljes életnagyságában szemügyre vehettem a fekete színű macskát, ahogy nagy sárga szemével méregetett engem. Nicole hangja ébresztett rá, hogy ő még azt hihette, valami veszedelmes emberrel volt dolgom, így óvatosan leguggoltam az állatért, aki először a lábát gyorsan szedve odébb ment. Elszántságom töretlen maradt, ezért követni kezdtem, egészen addig, míg megadóan el nem feküdt a földön, és hagyta, hogy óvatosan végig húzzam kezemet az apró testén. Finoman alányúltam, és ölembe vettem, amire ő egy nyávogó hanggal válaszolt, de nem ugrott ki a kezem közül, hanem engedte, hogy bemenjek vele a házba. Barátnőm még mindig aggódva figyelte az eseményeket, azonban, mikor meglátta a kis élőlényt az ő vékony arcára is hasonló érzelmek ültek ki, mint az enyémre. 
- De édes cica! - olvadozott. - Hogy került hozzád? 
- Nem tudom, de akárhonnan is jött, nagyon eltévedhetett szegényke - gügyögtem a jószágnak, akárcsak egy kisbabának, majd megsimogattam a fejét.   
- Lehet valami természetfeletti lény, amiért azt hittem rá, hogy ember - gondolkodott hangosan, amin elvigyorodtam. Barátnőmből újból előtört a nyughatatlan rajongólány. 
Annak ellenére, hogy az elején mennyire félős volt velem szemben a macska, egészen jól tűrte, ahogyan a karomban dédelgettem.
- Mit fogsz vele tenni? 
- Ha nem kezdi keresni a gazdája, megtartom. Tudod, hogy szerettem volna egy háziállatot, de…
- De a nővéred allergiás volt a szőrére, emlékszem. - Arcára fájdalommal teli mosoly ült ki. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy azért mutatott sajnálkozást, mert sosem lehetett saját állatom, vagy pedig, amiért nővérem már nem volt velünk. 
Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy túléltem a tűzeset egy éves évfordulóját. 2014. április tizennyolcadika örökre a szívembe vésődött, és pecsételte meg az életem további részét.  

Egy évvel korábban 

A kórházi illatok meglehetősen zavartak, ám ekkor ez volt a legkisebb bajom. Vékony ujjammal fehér lepedőmet gyűrögettem, nehezen bírtam egy helyben maradni. Mellkasom minden levegő vétel után összeszűkült, a sírás fojtogatott. Szemem már így is vörös volt, szeplős arcom pedig könnyektől áztatott, és attól is tartottam, hogyha átengedem magam a fájdalomnak, akkor újabb nyugtatót fecskendeznek belém, így megpróbáltam visszatartani a kirobbanni vágyó gyötrődést. Fejemet a párnába temettem, majd mély levegőket vettem, hogy megnyugodjak. Meglepetésként ért a semmiből jött érintés a vállamon, kicsit össze is rezzentem tőle. Megfordultam, és Nicole keserves arckifejezésével találtam szemben magam. Ekkor jutott eszembe, hogy barátnőmet azóta nem láttam, mióta eszeveszetten futni kezdtem a klubtól az otthonomig. Nem szólt semmit, csak néztük egymást. Megfontoltan nyúlt felém, és fogta meg kezemet, amivel majdnem egy lyukat szaggattam az ágyneműre.  
- Előttem nem kell visszafognod magad - suttogta. 
Szavainál nem is kellett több, szemem azonnal könnybe lábad. Magához húzott, fejemet mellkasához szorítva ölelt át, és vigasztalt egészen addig, míg a zokogás abba nem maradt. Tenyerével hátamat cirógatta, miközben én kezdtem megnyugodni. Éreztem, ahogy szívem lelassul, légzésemmel együtt. Ekkor jutott el a tudatomig az a kósza gondolat, hogy hiányérzetem támadt. Mintha valami óriási ürességet okozott volna. Csend telepedett közénk, hallgatózni kezdtem, és rájöttem mi az, ami zavar. Barátnőm nem viselt túl sok ruhát, mindössze egy rövid ujjú póló fedte felsőtestét, ezért is volt furcsa, hogy mellkasából nem érződött ritmikus dobogás. Megrebegtettem szempilláimat, és arra gondoltam, hogy érzékszerveim kezdik felmondani a szolgálatot, így egy fáradt sóhaj kíséretében kibújtam az ölelésből, és visszafeküdtem az ágyba. 
- Veled maradok éjszakára - szólalt meg halkan, majd egy biztató mosoly kíséretében átsétált a másik oldalra, ahol az ágyamhoz közelebb húzta az eddig a falnál pihenő kisebb fotelt. 
Elvesztettem a családom. Csak ő maradt, ki vigaszt nyújthatott számomra a sötét percekben, amikből a következő hónapokban nem volt hiányom. 

Napjainkban

Elkalandoztam a gondolataimban, miközben a karomban lévő cicát simogattam. Ezt valószínűleg Nicole is észrevette, így torkát megköszörülve próbált visszarángatni a jelenbe. 
- Még nem is kérdeztem…hogy sikerült a vizsgád? 
Annak oka, hogy keveset találkoztunk barátnőmmel nem volt más, mint a főiskola, hiszen velem ellentétben, ő nem vesztette még el az érdeklődést a felsőoktatás iránt. Mindenvágya az volt, hogy a jövőben egy általános iskolában taníthassa a gyerekeket angolból, és történelemből. 
- Ötös lett - mosolygott büszkén.  
- Gratulálok! - Megfogtam a kis szőrmók mancsát, és integetni kezdtem vele Nicole felé. 
- Miért van bekötve a kezed? - kérdezte homlokát ráncolva, amire szinte azonnal mondani szerettem volna, hogy hallucinációim miatt szokásom lesérülni, ám nem szerettem volna, ha őrültnek néz. 
- Megcsúsztam egy víztócsán. 
- Miért nem vagyok meglepve? - Szemöldökömet felvonva néztem rá, mire elnevette magát. - Szólsz, ha megtaláltad a könyvet? 
- Nem. Először kiolvasom belőle a betűket, és csak azután adom oda, üresen - válaszoltam komoly arckifejezéssel. Ezen újból kacarászni kezdett.  
- Rendben, akkor majd hívjál! 
- Szeretlek - mondtam, mielőtt még elköszönt volna tőlem. Beletelt pár másodpercbe, míg válaszra nyitotta ajkát. 
- Én is téged - mosolygott, majd bontotta a vonalat. 
 Újdonsült lakótársamat magam felé fordítottam, majd megcirógattam a fejét. Hamarosan dorombolni kezdett, ami miatt boldogan konstatáltam, hogy sikerült megnyernem magamnak. Fogalmam sem volt, mióta kóborolhatott a ház körül, így arra az elhatározásra jutottam, hogy megetetem őt. A hűtőhöz érve egy kis kutakodás után megtaláltam a tökéletes ételt a számára, addig, amíg el nem jutok a boltba rendes macskaeledelért. Pár szelet szalámit szedtem elő, amiket mielőtt felvágtam volna neki, letettem őt a földre. Gyorsan kerestem hozzá egy kis tálkát, majd a padlóra téve azt vártam, hogy közeledjen felé. Nem kellett sokat időzni, rövid időn belül már ott is termett a tányér előtt, és enni kezdte a benne lévő ennivalót. 
A konyhaszekrényben kutattam egy újabb tálért, amibe vizet önthettem volna, ám mire megtaláltam a megfelelő edényt, a jószágnak hűlt helyét találtam csak. A tányér, melyben percekkel ezelőtt még élelem volt, üres lett. Próbáltam őt előcsalni, de nem találtam sehol. Az egész házat körbe jártam, ugyanis képtelenségnek tartottam, hogy ilyen kevés idő alatt messzire jusson, de úgy tűnt, mégis csak sikerült neki. Miután visszatértem az alsó szintre leellenőriztem az ajtókat, ablakokat is, mindegyik zárva volt. Mivel tudtam jól, a házat nem hagyhatta el, így beletörődtem a felszívódásába, mondván, úgyis elő kerül. 
A kanapén ültem, telefonommal az ölemben, miközben azt a papírt szorongattam, melyen a pékség telefonszáma volt megtalálható. Sokáig vívódtam azzal a gondolttal, hogyha munkát vállalok Silvermeadben, jó ideig oda fog kötni a kötelesség, és emiatt nehezebben tudok majd elköltözni onnan. Noha a várost még nem igazán tudtam teljesen megismerni, és azt leszámítva, hogy állítólag sok begyepesedett félkegyelmű lakott ott, nem volt semmi okom arra, hogy fejvesztve meneküljek onnan.  Ezért is döntöttem végül úgy, hogy tárcsázni kezdtem a Süti Morzsák nevű pékséget. A faliórára pillantottam, pár perce múlt el fél öt. A remény egy pillanatig sem hagyott el azzal kapcsolatban, hogy valaki felveszi a telefont, ám sajnos nem így történt. Hosszú ideig kicsengett, de senki nem szólt bele, így arra az elhatározásra jutottam, hogy másnap próbálkozom meg a hívással. 
Fejemet hátra döntöttem a garnitúra háttámláján, szememet lehunyva feküdtem egy jó ideig, és hallgattam a kintről beszűrődő szél moraját. Egyre hangosabb lett, ahogy teltek a percek, és éreztem, amint a helyiség hőmérséklete csökkeni kezdett. Eddig még nem volt alkalmam használatba venni a nappaliban díszelgő kandallót, ám ekkor úgy gondoltam, eljött az tökéletes este ahhoz, hogy beüzemeljem. Mit sem sejtve a rám leselkedő veszélyről nyitottam ki szememet, hogy felálljak a kanapéról, viszont, a nemrégiben megtalált macska egészen rám hozta a frászt. Szívem majd’ kiugrott helyéről, annyira megijedtem a fekete teremtéstől, amint az közel hajolva hozzám, méregetett engem. Kiegyenesedtem, és kezem közé vettem az állatot, majd ahogy magam felé fordítottam dorgálni kezdtem őt. 
- Ilyet többet ne csinálj, ha nem szeretnél éhen halni ebben a házban. 
Sárga szemében élénkség ragyogott, olyan volt, mintha tűz lobogott volna benne. Megsimogattam buksiját, emiatt újból dorombolását hallatta, tudtomra adva ezzel, hogy mennyire tetszik neki, amit csinálok. A szél süvítése járta át a házat abban a percben, mikor minden előjel nélkül kinyitódott az egyik konyhai ablak. Szerencsémre nem tört ki az üveg, amint a keret neki csapódott a falnak. Gyorsan szedve lábamat indultam meg a helyiségbe, majd becsuktam az ablakot, melyen dermesztő levegő áramlott be. Körbenéztem, de az egyre sűrűsödő felhőkön kívül nem láttam semmit. Tettem egy lépést hátra, és már épp azon voltam, hogy visszasétálok újdonsült barátomhoz, mire szívbajt hozva rám, ismételten óriási ricsajt hagyva maga után kinyitódott az ablak. Ijedtemben felsikoltottam, ám a szél hangja elnyomta azt. Olyan volt, mintha emberek sokasága kiáltozna segítségért. Elveszett lelkek, akik mindent megtennének azért, hogy megleljék a kiutat a kavargó tornádóból. Nyeltem egy nagyot, majd újból becsuktam az ablakot, ezzel megszüntetve a rémisztő zörejt. Pár pillanatba beletelt, míg elég bátorság gyűlt bennem össze ahhoz, hogy visszatérjek a nappaliba. Mivel nem történt semmi szokatlan, kifújva a bent tartott levegőt megfordultam, aztán visszaballagtam a macskához. 
Nem kellett sokat időznöm a kandallóval, hamar fellobbantak a lángok, melyek vidám táncot járva egymással melengették szívemet. Odakint még mindig süvített a szél, és ahogy közeledett az éjszaka, egyre erősebb, és erősebb lett. Hét óra tájékán befejeztem a film nézést, amivel eddig próbáltam elterelni figyelmemet a szörnyű időjárásról. Magára hagyva a macskámat, - aki békésen szunyókált mellettem a kanapén- indultam meg a fürdőszoba felé. Akaratom ellenére lestem be a személyzeti szobába, ahova tegnap képzelgéseim követtek. Csend honolt a helyiségben. Az ágy érintetlenül állt a padlón, mindössze az előtte lévő szürke szőnyeg feküdt rendezetlenül. Lassan odasétáltam hozzá, és megigazítottam a tárgyat. Miután meggyőződtem róla, hogy nem fognak kinyílni az ablakok, elsétáltam a hálószobámba, azon belül is a fürdőbe. 
A fehér csempén bizsergett meztelen talpam, amint beálltam a zuhanyzóba. Forró víz ömlött testemre, mely kellemesen csípte bőrömet. Alig telt el öt perc, a párától szinte semmit nem lehetett látni, ezért gyorsan lemostam magamról a habot, majd elzártam a csapot. Amint kiléptem a szőnyegre éreztem, hogy összegabalyodnak alattam a szálak. Az előttem lévő tükörben hiába próbáltam kivenni alakomat, a bepárásodott üvegen nem igazán láttam semmit. Magam köré tekertem a törölközőt, majd kisétáltam a szobába, ahol aztán felöltöttem a pizsamámat. Visszatérve a fürdőbe kiengedtem a hajam, aminek végei vizesen hullottak hátamra. Még mindig ellazítóan meleg volt odabent, ahogy a fogmosáshoz készülődtem. Tekintetem a tükörre vándorolt miközben fogamat sikáltam, és meglepetten vettem észre, hogy arcom tökéletesen látszódik rajta, ám az üveg többi részén minden ugyanolyan homályos volt, mint pár pillanattal ezelőtt. Mintha időközben letöröltem volna róla a párát. 
Ágyam szélén ültem mikor szemügyre vettem csuklómat. Úgy tűnt a borogatás jót tett neki, ugyanis fájdalomnak semmi jelét nem éreztem, amint hozzáértem. Feljebb másztam az alvóhelyemen, majd egy rövid ideig még telefonozással ütöttem el az időt, miközben hallgattam az odakint tomboló vihart, aztán hamarosan elnyomott az álom. 
Másnap reggel nem a madarak csivitelő hangjára, vagy a napsugarak meleg fényére ébredtem, hanem az eső, és a szél nyugtalanító lármájára. Ahogy arra számítani lehetett, végre elérte Silvermeadet is az égiháború. Csak remélni tudtam, hogy az elkövetkezendő napokban nem lesz többé ilyen borongós idő.    
Miután végeztem az öltözködéssel lesétáltam az alsó szintre, ahol nem találtam a jószágot. Biztos voltam benne, hogy valahol a házban sompolyoghat. Mivel előzőnap is felbukkant egy kis idő elteltével, hagytam, hogy ténferegjen a hosszú folyosókon, és reménykedtem, nem piszkít be sehova. Reggelim elfogyasztása után újból megpróbálkoztam a pékség felhívásával. Ezúttal sikerrel jártam. 
- Jó reggelt, a Süti Morzsák pékséget hívta, miben segíthetek? - üdvözölt egy férfi, kinek hangjából áradt az élénkség, és az életkedv, annak ellenére, hogy még elég korán volt. 
- Jó reggelt - köszöntem vissza -, a meghirdetett állás miatt telefonálok. - A fejemben sokkal jobban hangzott az előbbi mondat, egy kicsit zavarba is jöttem tőle.
- Értem. Mit szólna egy találkozóhoz, ahova elhozhatná az önéletrajzát?  
- Benne vagyok! - Gondolatban fejbe vágtam magam. Ez a beszélgetés egyre kínosabba vált a számomra. - Úgy értem, mikor lenne jó önnek? 
- Jövő héten hétfőn, reggel kilenc óra? 
- Nekem megfelel - feleltem szűkszavúan, remélve azt, hogy semmi rosszat nem mondok. 
- Rendben. Kérhetném a nevét? 
- Ó, persze - kezdtem bele, majd folytattam, - Amanda Safford, két f-fel.  
- Akkor találkozunk hétfőn, viszonthallásra! 
- Viszonthallásra! 
Gratulálok, kedves Amanda Safford, két f-fel, biztos tiéd az állás.
Előzőnap nem sikerült elérnem őket, ezen a napon, pedig úgy viselkedtem, mintha egy gyámoltalan kislány lennék, aki egy állásinterjút sem tud elintézni magának. Azt éreztem, valaki nagyon nem szeretné, hogy megkapjam ezt a munkát. Mindössze annyi volt az egyetlen szerencsém, hogy elég rövidre zártuk a beszélgetést. Ekkor jutott eszembe Nicole, aki megkért, hogy találjam meg a nagyanyja könyvét a dolgozószobában, ezért, hogy kiverjem a fejemből az előbbi szerencsétlenkedésem felsétáltam a helyiségbe. Amint beértem, tudatosult benne, hogy nem kevés mű közül kell kikeresnem azt a bizonyos vörös és zöld borítójú irományt. Ezért döntöttem úgy, hogy segítséget hívok. 
Damient az előzőnap folyamán illetlenül elkergettem magamtól, annak ellenére, hogy milyen ajándékkal lepett meg engem. Előhúztam zsebemből telefonomat, és az időközben elkért mobilszámát tárcsázni kezdtem. Miután hosszú ideig csak kicsengett a készülék, szomorúan vettem tudomásul, hogy egyedül kell megtalálnom a könyvet. Már azon voltam, hogy megszakítom a hívást, ám ő az utolsó pillanatban felvette. 
- Szia, felébresztettelek? - kérdeztem vidáman. 
- Igen - válaszolta álmosan, mire elmosolyodtam. 
- Akkor sikerrel jártam! - Hallottam, a vonal túloldalán kuncogni kezdett ezen. - Igazából azért hívtalak, mert szükségem lenne a segítségedre valamiben. 
- Mégpedig? 
- Meg kéne keresni egy kötetet, de ne tudd meg, mennyi polc van itt, amin csak könyvek vannak. 
- És azt hiszed, velem könnyebb lesz megtalálni? - Ezen elgondolkodtam. Az igazság az volt, hogy Damien mellett sokkal nehezebben tudtam másra koncentrálni, figyelmem csak ő rá összpontosult. Minden bajom elmúlt, mikor vele lehettem. 
- Több szem, többet lát. 
- Akkor nem sokára ott leszek - felelte ígéretekkel teli hangon. 
- Várlak! - bontottam a hívást. 
Amint visszacsúsztattam zsebembe a készüléket hallottam, hogy odakint dörögni kezdett az ég. A mély morajlásba a falak is beleremegtek, de szerencsére az áram még nem ment el.  Kezemen végig szaladt a hideg, és rossz érzés kerített hatalmába. 
Tűkön ülve vártam, hogy Damien megérkezzen, ám az idő ellenem volt ebben az esetben, oly’ lassan teltek el a percek. Az is megfordult a fejembe, hogy felhívom őt, a megsürgetés érdekében, mikor végre csengettek. Gyorsan lefutottam a lépcsőn az előszobába. Lépéseim után egyre csak erősödött bennem az a kellemetlen érzés, mintha valaki figyelne engem.  Miután szó szerint kirántottam az ajtót, végre szembe nézhettem Damiennel, aki annak ellenére, hogy nem messze parkolt a verandámtól, eléggé megázott a zuhogó esőben. 
- Valaki üldöz téged, vagy mi? - nevetett az előbbi jeleneten. 
- Nem, csak… - hirtelen nem tudtam mit mondhatnék -, örülök, hogy látlak. 
- Én is örülök - mosolyodott el, majd miután kitártam az ajtót, belépett a fűtött lakásba. 
- Szeretnél egy törölközőt, vagy valami ilyesmit? - néztem végig kissé vizes haján, miközben elkezdte levenni a kabátját. 
- Nem, jó ez így - Ujjait végig húzta elázott frizuráján, aztán vigyorogva rám pillantott. 
- Mi az? 
- Végre Mrs. Udvarias lettél. 
Somolyogni kezdtem, majd jelezvén, hogy kövessen elindultam a dolgozószoba felé. Végig sétáltunk a folyosón, be a szobába, ahol Damien kissé meghőkölve nézett körül a helyiségben. 
- Mondtam, hogy sok minden van itt - Felé mutattam mobilomat, amin a keresett könyv szerepelt. - Ezt kéne megtalálnunk. 
- És azokat a felső polcokat mégis hogyan akarod elérni? Dobjalak fel? 
Nevetni kezdtem. 
- Nem, állítólag van itt egy létra. 
Miközben én az említett tárgy után kutattam, Damien végig húzta ujjait a könyves szekrényen. Olyan volt, mintha nosztalgiázna. 
- Eléggé roskadozóak ezek a polcok. Hogy bírják mindezt el? - kérdezte, miután megérkeztem a létrával. 
Válasz jeléül megrántottam a vállamat. 
- Te menj a mögöttem lévő könyvekhez, és ott keresgélj. Én majd itt fogok - adtam ki az utasításokat, mire tisztelegni kezdett. 
- Értettem főnők asszony. 
Miután átsétált a másik szekrényhez, én megállítottam a polcok előtt a létrát, de mielőtt még felmásztam volna rá, az alsó szinten kezdtem el matatni. Nem kevés olvasmányt kellett megnéznem, mire végig értem rajtuk. Voltak, amik egészen hasonlítottak az általam kajtatott könyvre, de a tartalomból rögtön rájöttem, hogy továbbra is keresgélnem kell. Hosszas fürkészések után arra jutottam, hogy ideje megnéznem a felső polcokat, ezért óvatosan elkezdtem felmászni a létrán. Nagyon élveztem, hogy ide-oda gurulhattam vele, miközben a könyveket vizslattam.  Az eső kopogott az ablakon, amin néha-néha észrevettem az égből jövő villámokat, melyeket általában mély morajlás kísért. Pár lépcsőfokot mentem feljebb, hogy a legfelső polcokat is megnézhessem, mikor egy váratlan pillanatban újból mennydörgés hangja járta át az egész házat. Ijedtemben megugrottam, minek következménye az lett, hogy a talpam alatt lévő lépcső leszakadt. Szerencsémre időben áttudtam lépni egyik lábammal az állványra, ám ahogy azt Damien is mondta, a polc nem igazán volt abban az állapotban, hogy megtartson engem is. 
- Damien! - kiáltottam át a srácnak, aki rettegéssel megtelt hangom hallatán gyorsan megjelent mellettem. 
Attól tartottam, hogyha rövid időn belül nem lépek le a polcról, az egész szekrényt magunkra rántom. Éreztem, ahogy lábszáramra teszi egyik kezét, de én, mintha lefagytam volna, mozdulni se mertem. 
- Engedd el, elkaplak - Szavai sürgetőek voltak, de én továbbra is makacsul kapaszkodtam. Hallottam, hogy recsegni kezdett a polc. - Amanda, kérlek, engedd el! 
Amint lábam alatt leszakadt az állvány, hirtelen eleresztettem a szekrény tetejét, és egyenesen Damien karjában landoltam. Szerencsére nem dőlt ránk az egész, mindössze pár darab könyv esett le a padlóra. Szívem hevesen vert az előbbi mutatvány miatt, ujjaimmal gyűrögetni kezdtem a kockás ingét, miközben ő továbbra is kezében tartott. Légzésem újra egyenletes lett, az izgalom kezdett alább hagyni, amit valószínűleg Damien is megérzett. Óvatosan engedett ki az öleléséből, majd amint talpam a padlót súrolta megkönnyebbülve sóhajtottam fel. 
- Minek iszik az, aki nem bírja? - viccelődött a megmentőm, mire én gúnyosan rámosolyogtam, és azon voltam, hogy bebokszolok a vállába. 
Amint öklöm a közelébe ért, ő elkapta azt, és diadalittasan derült rám. Újból feltüzelt állapotba kerültem, amint kezemnél fogva közelebb húzott magához, és összefonta ujjainkat. Tekintetem találkozott az övéjével, ám szokásával ellentétben, ekkor nem tartotta meg a szemkontaktust. Végig mért engem, majd pillantása megállapodott ajkamon, ami akkor élénk piros vonallá egyenesedett. Szabad keze derekamra tévedt, és megtörve a köztünk lévő egy centiméter távolságot, még jobban magához szorított. Fel se eszméltem, minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még engedélyt kérően pásztázott engem, majd mindenféle előjel nélkül csókolt meg tele szenvedéllyel, ám mégis gyengédséggel.  

6 megjegyzés:

  1. Nyehh... Hahhh... Öhmm... oké... hagyjuk
    Mr.TitokzatosanSzexy már másé...ezt nem tudom feldolgozni...
    VICCELTEM IMÁDOM ŐKET EGYÜTT ÁÁÁÁ!!! :3333 <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha szépen megkéred, akkor lehet Amanda hajlandó osztozni rajta.:DD

      Törlés
  2. Az a goni cica xd :D

    Olyan édesek.
    Még mindig. És wáááh*-*

    AZon gondolkodtam h Amanda helyében én átköltöztem volna Damien.hez :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Amúgy igen, lehet tényleg költöznie kéne, de úgy tűnik Amanda ragaszkodik a házhoz.:D És szerintem is nagyon cukik.*o*

      Törlés
  3. "Beleolvasok nincs jobb dolgom"
    "Najo meg egy kicsit"
    "HAGYJATOK BÉKÉN, OLVASOK!"
    nagyon jó. Nem gondoltam volna hogy tetszeni fog, de de.:D nagyon tetszik ahogy írsz, és a történet is.
    Ebben a fejezetben végig azon gondolkodtam, mi a franc???? "Csend telepedett közénk, hallgatózni kezdtem, és rájöttem mi az, ami zavar. Barátnőm nem viselt túl sok ruhát, mindössze egy rövid ujjú póló fedte felsőtestét, ezért is volt furcsa, hogy mellkasából nem érződött ritmikus dobogás." :DDDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, az Ördög bújt beléd már csak ilyen, magával ragadja az embereket.:3 És persze tele van mindenféle furcsa, és megmagyarázhatatlannak tűnő dologgal, mint például az, ami neked is felkeltette a figyelmed ebben a részben.:D

      Törlés