Sziasztok!
A mai részt kettő felé kellett osztanom, hiszen már így is elég tartalmasra sikeredett. (Ami elég nagy bosszúságot okozott nekem, mivel most nem tudtam olyan jó kis függővéget adni a fejezetnek, mint szoktam.:D)
Remélem elnyeri a tetszéseteket.
Jó olvasást!
Nicole
„Where the devil
don't go...”
Huszonegy életévem alatt sokszor jártam állatkertben, és többször is láttam már a tévében, hogy az állatok, milyen gyorsan megtudnak vadulni egyik percről a másikra, de ehhez foghatót még sosem tapasztaltam. Bár a rács megakadályozta abban a nem rég még békésen szunyókáló oroszlánt, hogy az emberek közé rohanjon, és felfaljon mindenkit, aki az útjába kerül. Mégis nagyon sokan ijedten sikoltottak fel a látványtól, ahogy egy hatalmasat üvöltve a ketrece elejéhez szalad, és mintha épp a zsákmányért harcolna valakivel, kivicsorog a tömegbe.
Mindenki rémülten ugrott össze, és lépett hátrébb a rácsoktól, kivéve egy valakit. Damien nem igazán zavartatta magát, továbbra is teljes odaadással pásztázta az oroszlánt. Emiatt egy pillanatra olyan volt, mintha egyenesen Damiennek szánná az üvöltéseit.
- Ördög és pokol!
- Igen, ez lennék én… - mutatott magára Damien, mikor mellé léptem. - Legalábbis az oroszlán szerint.
- Mit műveltél? - kérdeztem, ahogy végig néztem a még mindig feldúlt állapotban sétálgató állaton.
Kezemet fedetlen karjára helyeztem, így egyből megéreztem bőre melegségét. De nem az a tipikus jóleső hőmérséklet fogadott, hanem a szinte már perzselő és égető forróság.
- Jézusom, te beteg vagy?
- Először is, csak Damien vagyok, másodszor pedig nem, nem vagyok beteg - mosolygott rám, miközben elkezdtem tapogatni arcát és a homlokát, hátha újból megtapasztalom azt a melegséget, amit pillanatokkal ezelőtt még éreztem. De mintha folyamatosan hűlt volna, forróságnak semmi nyoma nem volt.
- De az előbb… - Nem hagyta, hogy befejezzem. A szavamba vágott.
- Nem kell kifogásokat keresned, hogyha fogdosni akarod az arcom… vagy a testem bármely pontját. - Kajánul vigyorgott, mire én gúnyolódó arckifejezéssel néztem vissza rá. - Egyébként, nem csináltam vele semmit.
- Valamiért mégis nagyon dühbe gurult.
Megrántotta a vállát, majd egy pattogatott kukoricaszemért nyúlt a kezemben lévő dobozba, és bedobta a szájába. Karja nem sokkal később a vállamon állapodott meg, ezzel ösztönözve arra, hogy forduljunk el a másik irányba, és hagyjuk magára a kissé ideges állatot. Ki nem mondott kérésének eleget téve sétálni kezdtünk a következő kifutó felé, de én még utoljára visszapillantottam az oroszlánra. Ekkor már sokkal inkább tűnt ijedtnek, mint dühösnek, és megadóan hátrált el a ketrece végébe, ügyelve arra, hogy ne menjen neki semminek. Végül is megkaptam, amit akartam. Egy oroszlánt, amint épp nem az igazak álmát alussza.
Az eső lába már javában lógott, mikor Damien autója megállt házam előtt. Engem fürkészett, kiszerette volna olvasni belőlem, hogy min gondolkodom.
- Nagyon jól éreztem magam - pillantottam rá.
- Örülök - villantott felém egy mosolyt, majd folytatta. - Máskor is elmehetnénk valahova, egy kicsit hosszabb időre.
- Ó, hadd gondolkozzam, hova is szeretnék most elutazni. - Úgy tettem, mint aki nagyon agyal a válaszon, de igazából rögtön tudtam, mit is fogok felelni. - A Járdaszigetek szerintem meglehetősen vonzó ajánlatnak tűnik.
- Járdaszigetek? - nevetett fel.
- Igen, most, hogy dolgozom - kezdtem öntelt hangon -, nincs túl sok szabadidőm.
Mint aki el lenne ájulva az előbb hallottaktól, hátradőlt az ülésben, és csodálkozott azon, hogy bírom ezt a sok munkát.
- Tudod valakik dolgozni is szoktak - mosolyodtam el gúnyosan.
- Ahogy én is.
- Na, és min? A „Hogyan törjünk be másokhoz, és hozzuk rájuk a frászt” című könyv megírása nem számít.
- Rajtad dolgozom. Feltételes módban.
Kellett pár pillanat, míg mondandóját feldolgoztam. Szívem szerint elvigyorodtam volna, de mivel ezt az örömöt nem akartam megadni neki, minden erőmmel azon voltam, hogy komoly arckifejezést mutassak a külvilágnak.
- Szia, Damien! - Kinyitottam az ajtót, majd kiszálltam a kocsiból. De előtte még hallottam, hogy milyen jól szórakozik a jeleneten.
Mindössze pár lépést tettem meg a házamig, Damien máris követni kezdett.
- Az esernyődet nálam hagytad - mutatta az irányomba a tárgyat, mire én megfontolt léptekkel megindultam a srác felé.
Kíváncsi voltam miben mesterkedik a ravasz tekintete mögött, ezért megragadtam a felém irányuló esernyőmet, de ahelyett, hogy elengedte, magához húzott, és rám vigyorgott. Mielőtt még bármi mást tett volna, újból kezébe vette az esernyőt, kinyitotta, aztán a fejünk felé tartotta. Pontosan ebben a percben, mintha vezényszóra hallgatnának az esőcseppek, ránk szakadt az ég.
- Beálltál meteorológusnak? - kérdeztem érdeklődő pillantásokkal.
- Jók a megérzéseim. - Elismerően bólintottam.
Nem tartottam rossz ötletnek, hogy a tikkasztó meleg után, végre essen az eső, de sokkal jobban élveztem volna ezt bent, a négy fal között, mintsem odakint. Damien óvatosan végig simított arcomon, mire én tenyerébe fektettem fejemet.
- Romantikus csók az esőben? - Arcára játékos mosoly húzódott, szemembe nézett, én pedig vidáman csókoltam meg száját.
Újra megtapasztaltam azt a megunhatatlan, felemelő és mindent elsöprően jó érzést, amit akkor tudhattam magaménak, mikor Damiennel lehettem. Az ilyen gesztusoktól, csak még erősebb lett az iránta érzett vágyakozásom.
Az eső kopogott az ernyőn, miközben ajkunk találkozott a másikéval, ám hirtelen a hajamon és az arcomon kezdtem érezni a záport. Damien szája vigyorra húzódott, mire én beszüntettem a csókunkat, és mérgesen vállba vertem a saját poénján nevető srácot. Kivettem a kezéből az ernyőt, és újból a fejem felé tartottam.
- Mit csinálsz holnap? - érdeklődött, mialatt én próbáltam kisimítani az egyre csak göndörödő hajam.
- Szeretnék meglátogatni valakit. Ha akarsz, jöhetsz te is.
- Hacsak nem megint a templomba szándékozol menni, akkor örömmel elkísérlek.
- Nem, nem oda megyek - mosolyogtam. - Egy régi ismerősömmel szeretnék beszélni, aki most egy öregek otthonában él.
- Rendben. Majd írj, hogy mikor megyünk. - Lehajolt hozzám, és búcsúzásképp puszit nyomott a fejemre. - Vigyázz magadra! - Egy pillanatra a ház felé nézett, majd vissza rám.
- Te is.
Néztem az egyre távolodó alakját, amit egy idő után nehéz volt kivenni a szakadó esőtől. Hallottam, amint nyílik az autó ajtaja, így hátrálni kezdtem verandám felé. Mikor beindította a járművét, én már a bejáratnál toporzékoltam, és kerestem kulcsomat a zsebemben. Amint végre beléptem a házba, újból megcsapott az ismerős fahéj illat, melynek forrását, még mindig nem találtam meg. A nappaliban Szellem ücsörgött a kanapén, és épp a mancsát tisztogatta mikor mellé huppantam. Kezembe vettem a telefonomat, majd kikerestem Nicole nevét a névjegyek közül, és elindítottam a hívást.
- Szia, lehet hozzád egy abszurd kérdésem? - vágtam bele rögtön a közepébe, mindenféle kertelés nélkül.
- Ne kímélj. - Hallottam válaszát a túloldalról.
- A nagyid még mindig Dalton cityben lakik, ugye?
- Igen, az öregek otthonában. Miért? - érdeklődött kíváncsian.
- Szeretném őt meglátogatni. Talán beavatna néhány kulisszatitokba a házzal kapcsolatban.
- Azt hittem, már nem történik semmi megmagyarázhatatlan azon a helyen.
- Hála Istennek, nem.
- Szerintem ez nem az ő érdeme.
- Mindegy. - Szólaltam meg egy kis hatásszünet után. - A lényeg az, hogy érdekel a téma, és szívesen elbeszélgetnék vele. Régen jóban voltunk.
- Igen, aztán menő gyerek lettél, és elhanyagoltad szegény nagyit. Ne tudd meg hányszor sírta magát álomba miattad. - Nevetni kezdtem, és hallottam hangján, hogy ő is hasonlóképpen tesz.
- Akkor most bepótoljuk az elvesztegetett éveket.
- Rendben, mondd meg neki, hogy puszilom.
- Átadom. Mit csináltál ma?
Miután Nicole elregélte röviden, hogy milyen érdekfeszítő események történtek vele, miközben önkénteskedett a kórházban, elköszöntünk egymástól, és bontottam a vonalat. Szellemre pillantottam, aki továbbra is mellettem foglalt helyet, majd mikor az ölembe húztam őt, dorombolni kezdett.
- Ideje megtudni, kik voltak ezek az emberek, akik itt laktak - fordítottam magam felé, és megsimogattam az állát. - És, hogy miért hagyta magára a saját anyja szegény Luciust.
Szellem nyávogott egyet, mintha egyetértett volna velem, majd elfektette fejét a mellkasomon, és álomba ringatta magát.
Másnap kora délután az előző napi esőnek semmi nyoma nem volt, a Nap hét ágra sütött, emiatt pedig hőmérsékletre is lehetett számítani a nyári időjárás megteremtésében. Az autó kerekei az aszfaltozott úton haladtak, néha kicsit megemelkedve egy-egy úthibán, de viszonylag zökkenőmentesen értük el barátommal Dalton city határát. Nosztalgikus élmény fogott el, rögtön temérdeknyi emlék elevenedett fel benne attól, hogy újra azon a helyen lehettem, ahol felnőttem. Annak ellenére, hogy szó szerint menekültem innen, régebben szerettem itt élni. Kedveltem az itteni hagyományokat, és az embereket, akik nem pletykáltak egymásról valótlanságokat, hiszen ez a város túl nagy volt ahhoz, hogy mindenki ismerje a másikat. Szívem összeszorult, torkom kiszáradt, mikor a GPS abba az utcába térítette Damient, ahol én is éltem. Azzal, hogy a házam leégett nem csak a családomat vesztettem el, hanem egy darabot magamból is. Ott nőttem fel, ott sírtam az első szerelmi bánatom miatt, ott tudtam meg, hogy felvettek az egyetemre, ott éltem le az életem nagy részét. Azon a helyen, ahol most mindössze a zöld pázsit emlékeztetett arra, hogy az épület, ami oly sok éven át otthonomul szolgált, nincs többé. Ezek szerint tényleg nem újították fel a telket, mindössze tele rakták növényekkel, hátha az elfeledteti az emberekkel azt a szörnyűséget, aminek felelősét még mindig nem találták meg.
Összerezzentem, mikor megéreztem Damien tenyerét a combomon. Tekintetemet felé emeltem, arca aggódó volt, és talán szomorú is.
- Jól vagy? - kérdezte halkan, miközben simogattam lábamat.
Nem feleltem, csak bólintottam egyet, majd megszorítottam a kezét, mire ő boldogan rám mosolygott.
Az otthon talán legjobban abban különbözött a többitől, hogy nem egy öregek lakta kollégiumra emlékeztetett, hanem sokkal inkább egy óriási házra, már-már egy kastélyra. A két emeletes épülethez vezető ösvényt színes virágok ölelték körül, a füves részen pedig fenyőfák és tuják kísérték az idetévedőket útjukon a bejárat felé. Maga az otthon - legalábbis kívülről- nem volt nagy szám. Barna keretű ablakok, és egy óriási ajtó tette szebbé a fehér falakat. A bejárati ajtó felett egy kereszt lógott, ami oldalán egy-egy lámpa adott fényt éjszakánként.
- Na, itt is volnánk - néztem Damienre, aki mintha kissé megszeppent volna valamitől.
A falon egy a panellakásokhoz hasonló hívó gomb volt, amit először nem igazán tudtam hova tenni, de miután rájöttem, hogy az ajtó magától nem nyílik ki, megnyomtam a gombot. Pár másodpercen belül egy női hangot hallottunk, a gomb melletti hangszóróhoz hasonlító fehér dobozból megszólalni.
- Jó napot!
- Jó napot! - szóltam bele magabiztosan. - Látogatásra jöttünk.
- Kivel szeretnének beszélni? - A nő hangja kedves volt.
- Juliet Lived-el.
- Rendben. Már is nyitom az ajtót - szólt bele egy pillanatnyi csend után, majd hallottam, amint kattan a zár a bejáraton.
- Eddig jók vagyunk - mondtam Damiennek, majd az ajtó kilincshez nyúltam.
- Lehetne az, hogy én inkább itt kinn várakozom? - tette fel a kérdést barátom, mire én gyanakvó tekintettel pördültem felé. - Nem szeretem a sok idős embert egy helyen. Ijesztőek.
- Először a templom, most ez. - Megráztam a fejem. - Nagyot csalódtam benned Damien Rollins.
- Ne tedd. Te a cápákhoz nem akartál bemenni velem, én pedig az öregekhez. Nagyjából ugyanaz.
- Azzal a különbséggel, hogy ők nem esznek meg téged élve.
- Nem bírom a szagokat.
- A cápák letépik a lábad, és utána még életben hagynak, csak azért, hogy szenvedj.
- Az öreg bácsik megragadják a karod, és világ vége elméleteket suttognak a füledbe.
Valószínűleg, ha nem vártak volna rám, még egy ideig elvitatkoztam volna vele azon, hogy a sok idős ember egy helyen ártalmatlan, egy ragadozó cápa mellett, de mivel hívott a kötelesség, abba kellett hagynunk.
- Túl sok horrort nézel - pillantottam rá utoljára, majd belibbentem az ajtón.
Az épület belseje kellemes érzetet ébresztett bennem, vidám színek és családias hangulatot teremtő bútorok vártak odabent. Pár lépés megtétele után a portán találtam magam, ahol két nővér álldogált, akik közül az egyik egy másik férfi dolgozóval társalgott. Amikor eléjük léptem az idősebbik nővér fordult felém.
- Ide kérnék egy aláírást - nyújtotta felém a könyvet mosolyogva. A hangjából rögtön felismertem, hogy ő vele beszéltem az előbb is.
A kezembe vettem a tollat, majd az üres vonalra firkantottam a nevem.
- Az egyik rokona? - érdeklődött tapintatosan.
- Nem, csak régi ismerősök vagyunk. Az unokája az egyik barátnőm. - Visszatoltam a könyvet és a tollat, mire a nő felállt a helyéről, és intett a másik nővérnek, hogy vegye át a helyét, míg ő felkísért Juliethez.
Gyomrom megremegett minden egyes lépés után, amit a lépcsőn felfelé tettünk meg az asszony szobája felé. Útközben mindössze a társalgóban találkoztunk sok idős emberrel. A többség kártyázott, vagy épp olvasott, de voltak olyanok is, akik szimplán csak egymással beszélgettek. Amikor felértünk az emeltre a szobaajtók nyitva voltak, és meglepetésemre mindegyikben csak egy ágy volt. Eddig abban a hitben éltem, hogy az öregek megosztják egymással szobáikat az ilyen helyeken, de úgy tűnt, ez az épület sokkal több luxust nyújt az itt élőknek, mint egy drágább hotel.
- Itt vagyunk - mosolygott a nővér, majd belépett a szobába.
A parketta világos barna volt, míg a bézs színű falakat a napsugarak világították meg. Az egyszemélyes ágy mellett egy éjjeliszekrény, azzal szemben pedig egy barna színű szekrény volt elhelyezve. Az ágytól nem messze pedig egy kényelmesnek látszó fotel, amiben maga Juliet Lived üldögélt, háttal nekünk. Épp valami regényt tartott a kezében, mikor a nővér közölte vele, hogy látogatója érkezett. Zavarban voltam, nem tudtam, mégis hogyan kéne köszöntenem őt, annak ellenére, hogy mikor még Nicole-lal kisebbek voltunk rengeteget voltunk nála. Erre szerencsére Juliet is emlékezett, ugyanis mikor lejjebb tolta szemüvegét, hogy jobban szemügyre tudjon venni, egy hatalmas mosoly kerekedett arcán. Haja színe ekkora már teljesen elvesztette a szőkeséget, ami régen még halványan látni lehetett a frizurájában. Egyedül a stílusán nem változtatott, mivel ugyanúgy meghagyta hosszúra és egyenesre.
- Ha nem lennék biztos a memóriámban, azt kérdezném, ki ez a nő? - szólalt meg Juliet, majd az ölébe rakta a könyvet. - Tudod, Amanda drágám, ez már illegális, hogy ilyen szép hölgy lett belőled. Büntetni kéne.
Nevetni kezdtem.
- Jó napot! - intettem neki még mindig szégyenlősen, miközben a nővér távozott a szobából.
- Jó napot? Jó, hogy nem kezdesz már magázni - háborodott fel. - Utálom, ha eszembe juttatják a valódi koromat.
- Nem is látszik rajtad, hogy öreg lennél - vágtam rá, mire ő elmosolyodott, majd feltornázta magát a fotelből.
- Nicole kint bujkál a folyosón, vagy elkapta őt valamelyik öreg, amiért csak téged látlak itt? - lépett oda hozzám, majd szorosan megöleltük egymást. - Egyébként beszédem lenne a kisasszonnyal, mert még mindig nem mutatta meg nekem a nászutas képeket. Felháborító, nem?
- Csak egyedül jöttem, de majd beszélek vele, hogy iparkodjon a fotókkal.
- Az már jó lesz - bólogatott egyetértően, majd az ágyára mutatott, hogy foglaljak helyet. - Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezte, miközben ő visszaült a fotelbe, én pedig az ágy szélére telepedtem.
- Szeretnék kérdezni - kezdtem bele nem valami magabiztosan -, a házról.
Rám meredt, majd pár pillanatig farkas szemet nézett velem, mintha épp felakarna engem falni, de aztán elnevette magát.
- Legyél kicsit pontosabb, Csillagom, nem tudom, milyen házról beszélsz - kacarászott tovább.
- Arról, amelyiket te és a férjed újíttattatok fel, Silvermeadben.
- Miért érdekel téged az a ház? Csak nem ingatlanügynök lettél? - vigyorgott.
- Ott élek - válaszoltam, mire elég meglepett arcot vágott, mint aki nem hinne a fülének. - Tudod, a mi házunk felégett, és…
- Nem kell feltépned a sebeket, ismerem a történetet - lépett gyorsan közbe. - Csak azt nem értem, hogy miért pont oda költöztél?
- Nicole ötlete volt. Felajánlotta, hogy költözzek be oda, amíg nem találok egy jobb lakást, én pedig beleegyeztem.
- És megbántad?
- Nem… vagyis… nagyon nehéz megfogalmazni, amit érzek. Csak szeretném tudni, hogy miért nem költöztetek be soha? Mi értelme volt újra megépíteni, teljesen ugyanolyanra ráadásul, hogyha utána csak úgy ott hagyjátok?
- Az igazság az, hogy mikor befejeztük az építést, akkor a férjemnek volt egy balesete. Sokáig nem tudott munkába állni, amit a családi kassza is megérzett. Nem tudtuk volna finanszírozni az ott élésünket akkoriban - tárta szét a karját.
Ilyen egyszerű lenne az egész? Rémisztő történetekre számítottam, de mindössze egy porul járt család életébe kaptam betekintést. Nem kellett volna, de csalódást éreztem.
- Sajnálom.
- Nem tedd - mosolygott rám kedvesen. - Hiszen ez nem mentség az alól, hogy a lányom sem volt hajlandó beköltözni oda, soha. És még Nicole sem. Mintha arra vártak volna, hogy te élj azon a helyen.
- Nicole szerint féltek a ház múltjától.
- Hát, ha úgy vesszük, akkor van is miért - nevetett fel újból, de mielőtt még rákérdezhettem volna, hogy ezzel mégis mire célzott, az egyik nővér lépett be a szobába.
- Itt az idő. - Szavait Julietnek intézte, aki rögtön reagált is rá.
- Mihez? - kíváncsiskodtam.
- Gyógyszerek - nézett rám csípőre tett kézzel, miután felállt a fotelből. - Sajnos muszáj bevennem őket, és utána mindig kába leszek, tehát le kell dőlnöm aludni.
- Ó! - pattantam fel rögtön az ágyról. - Persze, nem is zavarlak tovább akkor.
- Dehogy zavarsz, örülök neked - mondta, miközben elvette a pirulát a nővértől, és egy pohár víz segítségével lenyelte azt.
- Akkor nem bánod, ha máskor is jövök?
- Szívesen látlak itt - fordult felém kedvesen.
Miután megöleltük egymást, elindultam az ajtó felé, de alig tettem ki a lábamat a küszöbön, hallottam, hogy Juliet utánam szól.
- Amanda… - Visszaléptem a szobába, és vártam, hogy folytassa. - Találkoztál már velük?
- Kikkel?
- Ha még nem, akkor nagyon könnyedén előhívhatod őket. Csak képzeld el a régi házat - somolygott, majd a kis asztalára helyezte a regényt, amit eddig olvasott.
A hideg is végig futott hátamon az előbbi mondat hallatán, de annak érdekében, hogy ez ne tűnjön fel neki, csak zavartan elmosolyodtam, majd gyorsan leviharoztam a lépcsőn. A társalgóban ülő öregek ekkor sokkal ijesztőbbek voltak, mint mikor bejöttem, mintha minden megváltozott volna körülöttem. Alig vártam, hogy végre a friss levegőn legyek.
Amint kitettem lábamat újra kaptam levegőt. Odabent valamiféle légszomj féleség törhetett rám, nagyon nem volt kellemes, de túléltem. Gyorsan lépkedtem végig az útszakaszon, egészen Damien autójáig, ahol a barátom már várt rám. A kocsiajtónak dőlt neki, miközben én minden szó nélkül a nyakába ugrottam. Éreztem, ajka mosolyra húzódik, ahogy körém fonja karját, én pedig egyre csak nyugodtabb lettem tőle.
- Ennyire szörnyű volt, vagy csak szimplán hiányoztam? - kérdezte, mialatt a hátamat simogatta.
- Egy kicsit mindkettő.
Ujjaival felemelte államat, így elérve azt, hogy a szemébe nézzek. Játékosságot és vágyakozást láttam benne, majd hirtelen azon kaptam magam, hogy vadul megcsókolt, amit szinte azonnal viszonoztam is. A forróság, amit eddig éreztem, még melegebb lett, mikor derekamat megmarkolva fordított a helyzetünkön, és engem nyomott neki az autójának.
