20. fejezet

Sziasztok!

Elhiszitek, hogy elérkezett ez a rész?:D Én aligha. 

Viszont jövőhéten nem tudok résszel érkezni, ugyanis nyaralni megyek, nem lenne időm írni. De talán ez a fejezet kárpótol majd benneteket, olvassátok el sokszor.:DD Féltem, hogy nehezen megy majd a megírása, de furcsa módon nagyon könnyedén megvalósítottam, amit akartam. Még sosem végeztem egyetlen éjszaka alatt egy résszel, ezzel viszont pár óra alatt kész lettem. :3 Előre szólok, felelősséget nem vállalok azért, hogyha a rész után még jobban beleszeretnétek Damienbe.:D

Jó olvasást!

Nicole

„Ain't no sleep when the wicked play

All we do is get laid”

A sötét éjszakában annyi minden lehetséges. Sokan félnek tőle, aztán vannak, akik kifejezetten kedvelik, mikor látásukra már nem támaszkodhatnak, csakis a többi érzékszervükre. A levegő kellemesen hűvös volt, jól esett a fülledt meleg után, amit bent tapasztaltam a városházán. Igazság szerint, a lámpák halvány fénye elszórtan meg-megjelent léptünk nyomán, tehát a teljes sötétségtől messze állt a parkoló, ahol Damien autójának lennie kellett. Bár egyáltalán nem siettünk, mégis éreztem, hogy mennyire izzik köztünk a levegő. Miközben sétáltunk a csillagos ég alatt, visszagondoltam a pár perccel ezelőtt történtekre. Mikor Damien tudtomra adta, mennyire vágyik rám, és hogy nem lesz képes ellenállni nekem, ha megcsókolom. Őszintén szólva, nem volt túl sok tapasztalatom még az ilyen helyzeteket illetően, ugyanis mielőtt még életem teljes fordulatot vett volna, exbarátommal mindössze egyszer volt alkalmunk lefeküdni egymással. Ám mégis, amint belenéztem Damien vágytól lángra kapott kék szemébe, tudtam, még sosem kívántam ennyire azt, hogy ajkamat az előttem álló személy szájára tapasszam. Mintha egy két lábon járó kábítószer lett volna, én pedig a függője, ami miatt nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Így történet az, hogy meg se várva barátnőm beszédét, leléptünk a partiról. Egy kicsit bűntudatom lett emiatt, de amint a kocsinál voltunk, és Damien derekamnál fogva nyomott neki a járműnek, azt is elfelejtettem, milyen nap van. Lassan cirógatta csípőmet, miközben fogait finoman végig húzta nyakamon, amitől libabőrös lettem. Nem csókolt meg, de már csak a puszta érintésétől lábam majdnem felmondta a szolgálatot. Ahhoz képest, hogy elég hűvös volt az idő, én teljesen tüzeltem, és tudtam, Damien is hasonlóképpen érez. 

- Menjünk hozzám - suttogtam, mialatt közelebb hajolt a számhoz. 

- Én közelebb vagyok - ráncolta homlokát. 

- Nem is - akadékoskodtam, mire ő csak sóhajtott egyet. Elmosolyodtam. - Ittál? 

- Talán - simított végig arcomon. - Szállj be! 

- Várj - fogtam meg kezét, mielőtt még ellépett volna mellőlem -, hogy akarsz így vezetni? 

Felvonta szemöldökét, mintha az év leghülyébb kérdése hangzott volna el az előbb. 

- Ahogy eddig is. 

- De most más a helyzet - kezdtem bele, majd végig simítottam arcán, a nyakán, egészen a felsőtestén át a nadrágövéig. Azt megmarkolva húztam magamhoz közelebb. - Alkoholt fogyasztottál és ráadásul elég felhevült állapotban vagy. 

- Megérzéseid most sem csalnak - mosolyodott el. - De képes vagyok elvezetni hozzád, ne aggódj. 

- Az őrsön nem kaphatsz meg - kiáltottam utána, mikor elindult az autó túloldalára. 

- Pedig az izgalmas lenne - kacsintott rám, miután beszálltam mellé. 

Úton hazafelé nem igazán szóltunk egymáshoz, amit nem is bántam. Ugyanis elég volt hallanom Damien mély hangját, rögtön igazat kellett adnom Olivia megállapításának a barátomról kapcsolatban. 

Mikor az autó megállt a házam előtt a pillangók, amik eddig mindig táncot jártak a gyomromban, újból előjöttek. Amint kint voltam az autóból, nagy levegőt vettem, hátha ezzel elűzhetem magamból a kellemetlen izgatottságot.  Damien mellém lépett, rám mosolygott és egy gyengéd csókot adott, amit én egy sokkal szenvedélyesebb, vadabb csókkal viszonoztam. A derekamnál fogva vezetett felfele a lépcsőn, majd mikor az ajtóhoz értünk elhúzta tőlem a fejét, és a bejárat felé fordított. A kis táskámban kezdtem el matatni a kulcsért, mialatt ő nyakam puszilgatásával foglalta el magát, és nehezítette meg a dolgokat, ugyanis ezzel még jobban elvonta a figyelmem mindenről. Ahogy keze csúszni kezdett hasamon felfelé, nem bírtam tovább. Muszáj volt behunynom szememet és élveznem a pillanatot. Mikor a tenyere pontosan szívem felett helyezkedett el szinte hallottam, amint dobog, mintha minden lelassult volna, nem érzékeltem az idő múlását. Egészen addig, míg finoman végig nem húzta ujját a kezemen, amiben a lakáskulcsot szorongattam. 

- Gyerünk, kicsim - suttogta a fülembe, mire én újra feleszméltem és rájöttem, hogy ki kéne nyitni az ajtót, ha valaha is véget akarok vetni ennek a már szinte fájdalmas érzésnek. 

Mikor végre kattant a zár, belöktem az ajtót, és ahogy bent voltunk rögtön ledobtam a táskámat a kis asztalra, ami a fogasok alatt álldogált. Damien bezárta utánunk a bejáratot, majd egy igazán kiéhezett pillantást vettem rám. 

- Na, mi lesz? - kérdeztem, miközben lassan hátráltam a lépcső felé. Ajkamba haraptam, majd megkapaszkodtam a korlátban, úgy vártam, hogy Damien beérjen. 

Nem kapcsoltunk lámpákat, mégis tökéletesen tudtuk, hogy mit akar a másik. Nem kellett látnunk ahhoz, hogy tudjuk, mennyire vágyunk egymásra. Elég volt érezni, azt, ami köztünk volt. 

- Szerintem pontosan tudod, mi lesz - válaszolta a férfi, mihelyst előttem állt. 

Csókolni kezdett, én pedig felfelé lépkedtem a lépcsőn, miközben követett. Játszadozni akartam vele egy kicsit, még jobban megvárakoztatni, de éppen hogy csak a gondolat megszületett a fejemben, Damien a falnak nyomott és feljebb húzta a ruhám alját. Ebből következett az, hogy én a kabátjától szabadítottam meg a srácot, amit szerintem nem is bánt, tekintve, hogy mennyire melegünk volt. Amint nyakam kényeztetésre tért át, kezét végig csúsztatta oldalamon és a fenekem alá nyúlva az ölébe kapott. Derekára kulcsoltam lábamat, míg kezemet a nyaka köré, onnan pedig egyenesen a hajába túrtam. Még közelebb vont magához, minek következményében belenyögtem csókunkba. Nem is kellett neki több, elindult megtenni a maradék lépcsőfokot, hogy végre feljuthasson velem a hálószobába. Furcsálltam, hogy rögtön odatalált, de ekkor ezzel foglalkozni se akartam. Csak egy valamit szerettem volna már. Őt. 

Óvatosan elhelyezett az ágyam szélén, majd lerúgta magáról a cipőjét. Beljebb másztam az ágyon, egészen a párnákig, mire utánam jött. Teljesen felém tornyosult, végül lehajolt hozzám és feljebb húzta lábamat. Izzadni kezdtem, de rettentően. Talán ki kellett volna nyitni egy ablakot, de ekkor már nem akartam elküldeni magamtól. Ujjai csigalassúsággal siklottak végig bőrömön, míg meg nem találták cipőmet. Amint az én lábbelim is lent volt a földön, ráeszméltem, hogyha így haladunk csak ő fog engem kényeztetni, ezért átvettem tőle az irányítást. Ledöntöttem magamról, majd az alhasára ültem. Rám vigyorgott, amit én viszonoztam neki egy ugyanolyan mosollyal. Mielőtt még bármit is tettem volna, a mellettünk lévő lámpához nyúltam, mely halvány fényével bevilágította a szobát. Damien kutakodni kezdett a nadrág zsebében, ahonnan először telefonját húzta elő, majd egy óvszeres dobozt, és letette őket az éjjeli szekrényre. Egy pillanatra elkerekedett a szemem. 

- Várjunk csak… te ezt az egészet előre eltervezted? - kérdeztem, még mindig felette üldögélve. - És elhoztad az egész dobozt. 

- Tudtam, hogy képtelen leszek ellenállni a ruhádnak - húzott le magához, hogy megcsókoljon. 

Miközben ajkunk találkozott elkezdtem kigombolni az ingét. Fészkelődtem felette, hogy kényelmesen véghez tudjam vinni, amit akartam, ám mielőtt még belevághattam volna, hallottam, amint mélyebben szívja be a levegőt a folyamatos csúszkálásom miatt. Száját magányosan hagyva lejjebb hintettem be őt csókokkal, egészen pontosan az állán, a nyakán, majd ahogy haladtam a gombolással, a mellkasán is. Eközben lágyan simogatta a hátamat, amitől folyamatosan megjelentek a pici pöttyök a karomon és a lábamon, jelezvén, hogy mennyire élvezem, amit művel. A végéhez érvén utoljára csúsztatni kezdtem mutatóujjamat a felsőtestén, le a nadrágjához, amit gyorsan ki is gomboltam az öve eltüntetése után. Őrjítő lassúsággal húztam le a sliccét, amivel nem csak őt, hanem magamat is kínoztam már. Megszabadítottam a gatyájától is és hagytam, hogy landoljon a földön. Ezután újból maga alá fordított, de most már nem szórakozott. Szinte letépte magáról az inget, miután rajtam volt a sor. Borzasztóan lassan elkezdte feltűrni fekete ruhámat, majd amint végre lehúzta rólam, behunytam a szemem, ugyanis képtelen lettem volna elviselni vágyakozó pillantásait. Odaadtam neki magam. Nem érdekelt más, csak az, hogy végre érezzem őt. Minden kis érintése, csókja égetett, főleg, mikor megéreztem mennyire forró a teste. Mint mikor az állatkertben voltunk, vagy talán még melegebb is. Nem láttam az arcát, ugyanis hasamat borította be puszikkal, miközben én nyögéseimet visszafojtva vonaglottam alatta. Lehúzta rólam a melltartómat és a többi ruha közé dobta. Hogyha eddig amiatt panaszkodtam, hogy zavarba jöttem Damien pillantásaitól, akkor ezek után már akár lángra is lobbanhattam volna. Lehajolt hozzám és csókolgatni kezdte a mellem körülötti részt. Ettől fogva már nem igazán voltam képben, mit is csinál. Éreztem, amint lehúzza rólam a bugyimat, majd magát is megszabadítja a felesleges ruhadarabtól. Nem is értettem, hogy bírtam ki eddig nélküle. Jó párszor visszautasítottam az ilyesfajta közeledéseit, pedig mindig ördögien szexi és angyalian édes volt. De talán ennek így kellett lennie, így lehetett olyan tökéletes minden. Az első mozdulatai után egy kisebb megkönnyebbülés fogott el, de nem sokáig tartott, ugyanis a kezdetben lassú lökései egyre csak gyorsultak. A gondolatok össze-vissza cikáztak a fejemben, nem bírtam tisztán elmélkedni semmiről, csak egy valamiben voltam biztos: Damien mellett végre hosszú idő után újra olyan boldog lehettem, mint amilyen régen voltam. A gondatlan és derűs Amanda. Ha Damiennek nem is, de magamnak be kellett vallanom: őrülten szerelmes lettem belé. 

Ujjaimat hátába mélyesztettem, amitől felnyögött, majd kihasználva az alkalmat fordítottam a helyzetünkön. Újból én voltam felül, és úgy tűnt, tetszett neki, hogy én irányítok. Vigyorogva megharaptam alsó ajkát, mire megint csak hangot adott annak, mennyire élvezi a dolgokat. Feljebb csúsztatta mindkét lábát, de még egy ideig hagyta, hogy én diktáljam az igencsak lassú tempót. Lehúzott magához, aztán karját körém fonva befejezte, azt, amit elkezdett. Eszembe jutott a sok-sok együtt töltött idő a másfél hónap alatt. Nem számított, hogy múltkor sakkban legyőztem, mivel ekkor mindketten sakk mattot adtunk egymásnak. 

Úgy tudtam, hogy nem lesz kedvem lemosni a sminkem. Kicsit bosszankodva ugyan, de mégis boldogan feküdtem Damien mellett, miközben ő gyengéden húzogatta ujját a gerincemen. Fejemet mellkasán pihentettem, majd átkaroltam őt. A lámpa fénye homályosan, de bevilágította a szobát, melynek hála végre közelebbről is megtudtam szemlélni barátom tetoválásait. Úgy nézett ki, mint egy élő festővászon. Nagyon sok volt neki, mondhatni, karja felső részét csak tetoválás borította be. Nem mindegyiket tudtam rendesen kivenni, valószínűleg ő biztosan tudta melyik mit jelent, de engem a szíve feletti tetkó foglalkoztatott leginkább. Nehezen lehetett kivenni, mit is ábrázolt; három darab kör kapcsolódott össze, akárcsak egy háromlevelű lóhere. Bár jobban megnézve, rájöttem, hogy a kör sokkal inkább tojás alakúnak mondható, és ha egy kicsit oldalra fordítottam fejemet, úgy nézett ki, mint egy hatos. Így következett az, hogy Damiennek ezt a tetkóját három darab hatosnak könyveltem el, amik közül az egyik teljesen vörös volt már, míg a másikat csak félig színezték be, a harmadiknak pedig csak a körvonala látszódott. Ezek szerint, ez a tetoválása még nem volt készen. 

- Azt kifejezetten utálom - törte meg váratlanul a csendet. Először nem esett le, hogy miről beszél, ezért folytatta. - A tetkót. 

- Miért? - Hangom a szokásosnál is lágyabb volt, sőt kifejezetten nyugodtnak éreztem magam. Szóval ezt váltja ki belőlem, ha együtt vagyok Damiennel. Tetszik. 

- Hát…- Egy ideig meg sem szólalt, talán a megfelelő szavakat kereste mondandójához. - Mondhatni azt nem önszántamból kaptam. 

- Ez ilyen fogadásos dolog? - mosolyodtam el. 

- Valami olyasmi - válaszolta halkan. 

Megsimítottam a tetoválást, majd megpusziltam azt, utána pedig a körülötte is. Lábamat övéjére csúsztattam, mire abbahagyta a hátam cirógatását. Látnom sem kellett ahhoz az arcát, hogy tudjam, ő is ugyanúgy érzi azt a kellemesen bizsergést, mikor bőréhez érek. 

- Aludjunk - köszörülte meg a torkát, majd az éjjeli szekrény felé fordult, hogy letudja oltani a lámpát. 

Meglepetésként ért a reakciója, talán azt hihette, én nem kezdtem el újra érezni a vágyakozást, hogy megint megérintsen, csókoljon és hozzám bújjon. Rosszul hitte. Amint a sötétség az uralma alá vette a szobát, csak a Hold fénye szűrődött be az ablakokon és az erkély ajtón. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy tekintetemből kiolvassa a gondolataimat. 

- Fáradt vagy? - kérdezte azon a mély és szexi hangján, amitől már máskor is eldobtam az agyam, egy ilyen helyzetben, pedig főleg elaléltam tőle. 

- Egy cseppet sem. 

Arcára egy ördögi mosoly ült ki, majd a takarónkat kicsit megemelve a lábam közé mászott, és epekedve csókolni kezdte ajkamat, amit én gondolkozás nélkül viszonoztam, hogy átadhassuk magunkat az éjszakának és a vágyainknak. 

A madarak csivitelése és a mellettem fekvő Damien szuszogása tökéletes egyveleg volt a számomra, mikor reggel ébredezni kezdtem. A hasamon feküdtem, próbáltam minél jobban kinyújtózni, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy a végtagjaimban lévő izomláz miatt ez nehezen fog menni. Lustán fordultam át a hátamra, ahol aztán az első, amit megpillantottam az a szunyáló Damien lehetett. Elmosolyodtam a látvány miatt, édes volt, ahogy nyugodtan aludt. Végre láthattam, mennyire sebezhető ő valójában. Haja kócosan a szemébe lógott, kezét továbbra is felém nyújtotta, feltehetőleg alvás közben így karolt át. Amint befejeztem a gyönyörködést elméláztam azon, vajon igaz-e a mondás, hogy minden rossz után jön valami jó? Azzal, hogy betoppant az életembe kiszínezte a szürke és borongós napjaimat. Nem érdekelt, mit gondoltak róla az emberek, csak az számított, hogy velem miként viselkedik, és az meglehetősen messze állt attól, amit Silvermead polgárai állítottak. 

Ha Damient bűn szeretni, akkor talán megéri érte a Pokolba jutni. 

Mocorgást hallottam magam felől, így oldalra pillantottam. Hirtelen ötlettől vezérelve az ébredező Damienhez bújtam majd egy puszit nyomtam homlokára. Erre azonnal kinyitotta szemét és álmosan mosolyogni kezdett. 

- Ezt megtudnám szokni - duruzsolta a fülembe, miközben magához húzott, szorosan megölelt, mintha nem akarna elengedni soha. Hangja rekedtes volt, ami ha lehetséges, még dögösebbé tette a férfit. - Főleg, ha ez nincs rajtad - húzta végig ujját a trikómon a bugyimig. 

Vigyorogtam, miközben feljebb tornáztam maga az ágyon, és Damien hasára ültem. 

- Tudod mi jutott eszembe? - kérdeztem, majd a szájához hajoltam, keze pedig végig siklott az oldalamon lefelé. 

- Na, mi? 

- Hogy amíg aludtál, elmehettem volna készíteni neked reggelit, amit még ágyba is hoztam volna. De aztán eszembe jutott két dolog. - A füle mögötti részt puszilgattam és harapdáltam, mialatt ő tovább cirógatta a derekamat. - Az egyik, hogy az én házamban vagyunk, tehát ez a te feladatod lenne. Másrészt pedig sokkal jobb lenne együtt elkészíteni.  - Végre megadtam neki azt, amire vágyott. Hosszasan megcsókoltam, amivel arra ösztönöztem, hogy nyomja fel magát az ágyból. Mikor már ő is ült, én pedig az ölében helyezkedtem el, könnyedén megérezhettem, hogy alsónadrágja igencsak szűk lett a számára. 

- Bármiben benne vagyok - zihálta. Azt hittem, egy csók csata fog következni, majd újból engedni fog a vágyainak, ám helyette óvatosan letolt magáról az ágyra. - De előtte lefürdöm. 

- Hé, ne már! - próbáltam ellenkezni, mikor gyorsan felállt az alvóhelyemről és elindult a fürdőszoba felé. 

- Csatlakozhatsz - állt meg az ajtóban, majd egy sokat sejtető mosolyt villantott felém. 

- Csak szeretnéd. - Én is feltápászkodtam az ágyból, de ahelyett, hogy Damienhez mentem volna, kisétáltam a hálószobából. 

Mikor leértem a konyhába, elgondolkoztam, hogy vajon mit kéne ennünk. Végül a szokásos reggelimnél maradtam, a rántottánál. Mivel egyikünk sem kávézik, ezzel nem kellett vacakolnom, elég volt teát főznöm.  Éppen a szalonna sütögetésével foglalatoskodtam, amikor derekamra két kéz fonódott. Puszikkal borította be a nyakamat és a fülem mögött, felőle akár oda is éghetett volna a kaja, ugyanis ezzel a tevékenységével csak azt érte el, hogy a figyelmem ő rá összpontosult. 

- Szereted a rántottát? - fordultam felé mosolyogva. 

- Mindent szeretek, amit te készítesz. - Bókja hallatán először nem is tudtam, mit reagáljak. 

- Te aztán tudod, hogy kell boldoggá tenni egy lányt. - Ezen már ő is elmosolyodott. - De tudod, mitől lehetne még jobb? 

- Mitől? 

- Emlékszel, hogy tegnap… - jöttem kissé zavarba, ugyanis nem tudtam, hogyan kéne ezt elmondani neki. - Hogy tegnap mondtál nekem valamit. 

- Elég sok mindent mondtam neked tegnap. - Kaján vigyor ült ki arcára. 

- Tudom - nevettem fel némán-, de most arra gondolok, mikor a bejáratnál álltunk, és te becéztél engem. 

Egy pillanatra elhallgatott, majd a derekamon lévő kezével közelebb vont magához. 

- Megtisztelő lenne, ha kicsimnek szólíthatnálak. 

Ajkunk találkozott, mialatt szorosan öleltük egymást. Mindössze az égett szag volt az, ami kizökkentett mindkettőnket. Kicsit megégett ugyan, de attól még egész ehető volt a reggelink, és gyorsan el is fogyasztottuk azt. Marasztalni akartam még Damient, ám ő mindenképp haza szeretett volna menni, hogy átöltözhessen. Végül belementem, azzal a feltétellel, hogy utána elvisz engem egy újabb randira. Mikor újból üres lett a ház, eszembe jutott barátnőm, akitől előző nap el sem köszöntem. Felakartam hívni, ezért megindultam a hálószobám felé, ahol legjobb tudomásom szerint a telefonom hempergett, valahol a többi cuccom között. Már a kezemben volt a készülék, amikor a fejem felől egy hangos koppanást hallottam. Előtörtek az emlékek a Damiennel való első találkozásunkkor, és ha kiderült volna, hogy megint ő akarja rám hozni a frászt, akkor tuti a lábujjainál fogva lógatnám ki az erkélyről. Miután újra hallottam a koppanást, a telefonomat az ágyra dobtam, és kisiettem a folyosóra, ahol aztán a padlásfeljáró felé vettem az irányt. Vehemens mozdulatokkal húztam le a feljárót, majd gondolkozás nélkül felmásztam rajta. Odafent sokkal melegebb volt, mint lent, a por és a kosz igazán remek párosítást alkotott együtt, de ekkor ezzel nem foglalkoztam. Tekintetemet körbefuttattam a helyiségen, de semmi szokatlant nem találtam. Nagyon sok cucc árválkodott itt, feléről azt se tudtam micsoda. Ám volt egy valami, ami rögtön szemet szúrt. A kintről beszűrődő napsugarak megvilágították a kicsi ládát, ami a padlás másik végében álldogált. Annak ellenére, hogy az összes többi holmi porral volt beborítva, az a láda sokkal inkább tiszta volt, mintsem koszos. Gyanútlan léptekkel közeledtem a tárgy felé, semmit sem sejtve annak tartalmáról. A barna dobozkát halvány virág minták díszítették, ami akár utalhatott arra is, hogy oly' régen készült már. Kíváncsian guggoltam le elé, majd lassú mozdulatokkal felnyitottam a láda tetejét. 

19. fejezet

Sziasztok! 

Egyik nap láttam egy blogos csoportban, hogy valaki szavazást indított arról, hogy kik a legmenőbb bloggerek. Nos, nem tudom pontosan, hányan olvastok, de abban biztos vagyok, hogy az igazán menő bloggerek azok az ÖBB olvasói.:3 Ezen kívül láttam, ma valamelyik kedves olvasómnak születésnapja van, szóval innen kívánok neki boldog szülinapot! :3

Igen...nagyon szeretnék a kedvetekre tenni, ugyanis nem akarom, hogy felkeressetek a mostani rész után és megverjetek, mivel, hát ennek a résznek a vége...hujujuj. Ne utáljatok!:DD 

Jó olvasást! 

Nicole 

„Can't fight the temptation

When you get the vibration

Won't do you no good”

Az eső halkan kopogtatott az ablakon, miközben odakint enyhe szellő fújta meg a fák lombjait. Szinte éreztem, amint hajamba kap a szél, a ruhám alá bújik, és átjárja testemet. Beleborzongtam a gondolatba. Még a forrón gőzölgő tea, amit a kezemben szorongattam sem akadályozott meg ebben. Ajkamhoz emeltem, de az rögtön megégetett, így kénytelen voltam még várni pár pillanatig. Egy idő után már nem is figyeltem, hogy mióta álldogáltam az ablak előtt. Egyszerűen jól esett kibámulni, a messzeségbe meredni, figyelni, ahogy az emberek menedéket keresnek a zápor elől. Damien keze váratlanul fonódott a derekam köré, észre sem vettem, hogy mögém lépett. Maga felé fordított, és a szemembe nézett. 

- Jobban vagy? - kérdezte olyan lágyan és halkan, hogy szinte alig hallottam. 

- Igen. Minden értelemben. - Nem értette, mire célzom ezzel, ezért folytattam. - Sokkal jobb, most hogy tudod az igazat. 

Rám mosolygott, majd gyengéden végig simított arcomon, ami az előbb még könnyeimtől volt nedves. Valahogy erősebbnek éreztem magam amiatt, hogy Damien megtudta, mi történt velem, egy évvel ezelőtt. 

- Maradhatnál éjszakára. 

- Jól vagyok - ittam bele a bögre teába, ami bár még mindig elég meleg volt, de a torkom túlságosan is kiszáradt a sok sírástól. - Szellemmel nagyon jól megvagyunk. 

- Tudod, hogy nem bízom abban a macskában. - Szám sarka felfelé ívelt, amit ő is észrevett. Valószínűleg emiatt egy kicsit megkönnyebbült. - Legalább haza vihetlek? 

- A pékségnél van a kocsim. - Újból belekortyoltam a teába, ekkor szerencsémre már nem égette le a nyelvem.  

Oldalra pillantottam, az eső már nem áztatta akkora erővel az utakat, mint pár perccel ezelőtt. A Nap újból előbújt a felhők mögül, ezzel megvilágítva az egész várost. 

- Szivárvány lesz - léptem az ablak mellé, hogy jobban kinézhessek. 

Igazam lett, az égen halványan megjelent a ragyogó szivárvány. Úgy éreztem, eléggé megmutattam barátomnak a gyenge oldalam, ideje volt visszatérni a régi, vicces énemhez. 

- Ezek a te színeid - vigyorogtam a férfire. 

- Látom tényleg jobban vagy - sóhajtott fel, de arcán láttam, hogy még mindig jól szórakozik a csipkelődéseimen. 

Eszembe jutott, mikor azt hittem róla, hogy meleg. Nagyon hülyének éreztem magam miatta, így inkább gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Még szerencse, hogy nem említettem meg neki. 

- Most min mosolyogsz? - érdeklődött, mire megráztam a fejem. 

- Csak azon, hogy miként gyűlölhetnek téged ennyire az emberek?  

- Ez valószínűleg egy örök rejtély marad. - Magához húzott, szorosan karjába zárt, mintha védelmezne valamitől, és sosem akarna szabadon engedni. Állát a fejemen pihentette, én pedig élveztem minden egyes kis lélegzetvételét. 

Azon gondolkodtam, lehetséges-e az, hogy valami, ami nagyobb a magamban elnyomott fájdalomnál, képes-e megszüntetni, vagy legalábbis enyhíteni a keserű, szorító érzést a mellkasomban? 

Talán majd egyszer. 

Miután Damien meggyőződött arról, hogy képes leszek megtenni a tíz percig tartó autó utat a házamig, elengedett magától. Amint otthon voltam, nem igazán találtam a helyemet az óriási épületben. Lavinaként zúdult rám az álmom, amiben a vörös hajú nő volt. Egy részem várta, hogy újra aludni menjek, hátha újból találkozom vele, ám a másik részem, sokkal jobban szerette volna elkerülni az idegent. És ez így is történt. Az éjszakám viszonylag jól telt, csak néha ébredtem fel Szellemre, aki épp azt próbálta kitalálni, hogy milyen lehet a vaksötétben leugrálni az ágyról, és ezzel felébreszteni a gazdáját. Hát, nem jó. 

Másnap reggel azon agyaltam, vajon mi lehet Nicole-lal. Nem igazán veszekedtünk azóta, hogy barátnők voltunk, így nem lehetett viszonyítási alapom ahhoz, hogy mikor kéne felkeresnem őt. Csak bámultam magam elé a tükörben, és azon kattogott az agyam, vajon miért nem volt soha más barátnőm rajta kívül? Persze, voltak barátaim, akikkel jó volt néha napján elszórakozni, de egyik sem hasonlított a Nicole-lal kialakított kapcsolatomra. Annyira behálózott, hogyha akarnék, se tudnék szabadulni tőle. Függtem tőle, és azzal, hogy képtelen volt elfogadni a tényt, hogy rajta kívül lehetnek más barátaim is, felettébb felbosszantott. Bár, az exbarátommal kifejezetten jó kapcsolatot ápolt, de valószínűleg csak azért, mert őt velem együtt ismerhette meg. De, amit Damiennel művelt, azzal nem csak a srácot bántja meg, hanem már engem is. Tudtam jól, egy kis vita nem fogja szét szakítani a lassan hét éve tartó barátságunkat, de úgy éreztem, itt az ideje a visszavágásnak. Izgatottan sasszéztam ki a telefonomért, majd, amint a kezembe vettem, hívni kezdtem barátomat. 

-  Szia! - szóltam bele vidáman. 

- Jó reggelt! Hallom, jó kedvedben vagy. 

- Igen. Mivel szombaton te és én, elmegyünk erre az ünnepségre. 

A pillanatnyi csendből arra következtettem, hogy így korán reggel nem fogott neki olyan jól az agya, és nem esett le rögtön, melyik ünnepségről is beszélhetek. 

- Az alapító buli? - kérdezte elgondolkodva. - Azt hittem, együtt utálunk mindenkit hétvégét tartunk kettesben. 

- Így van, de hol utálhatnánk legjobban az embereket, ha nem egy olyan eseményen, ahol mindenki ott van? - tettem fel a kérdést, de válaszát meg se várva, folytattam. - Tisztára moshatjuk a neved azzal, hogy amíg te a bulin vagy, én megrongálok valamit, így azt hiszik, az igazi gyújtogató visszatért. 

- Ez egy remek ötlet, de nem szükséges tisztára mosni a nevem. Jól meg vagyok így is. 

- Ezzel a mártírkodással nem érsz el semmit. 

- Nem? Pedig azt hittem, a lányok szeretik, ha egy srácot meglehet néha vigasztalni. - Hangjából kiszűrődött az a játékosság, amit már megszokhattam tőle.  

- Ezt én mondtam neked - nevettem. - A lényeg az, hogy szombaton randink lesz. 

- Rendben, fél nyolcra ott leszek érted. 

Miután bontottuk a vonalat, készülődni kezdtem a mai napomra, aminek nagy része a változatosság kedvéért a pékségben fog eltelni. De egyáltalán nem bántam, ugyanis szükségem volt Olivia meglátásaira, ahhoz, hogy bosszút álljak Nicole-on a folyamatos áskálódásaiért. Amint a munkahelyemen voltam, nem is nagyon kerülgettem a témát, rögtön beavattam kolléganőmet a tervembe. 

- Tehát, mivel Nicole-nak megmondtam, hogy mindenképp valami szolid ruhát viseljen, azt találtam ki, hogy el kéne lopnom tőle a reflektorfényt - magyaráztam a zseniális ötletemet Oliviának, aki figyelmesen várta, hogy a mondandóm végére érjek. 

- Ugye tudod, hogy ez gyerekes viselkedésnek hangzik elsőre? - kérdezte mosolyogva. 

- Dehogyis! - háborodtam fel. - Mondj jobbat akkor. 

- Elég lenne megjelenned Damiennel az oldaladon, és máris kirobban az apokalipszis. Feltéve, ha tényleg annyira utálják egymást, mint ahogy mondtad. 

- De ez nem elég, már megszokta, hogy együtt vagyunk. Viszont az újdonság lenne a számára, ha jobban néznék ki, mint ő. 

- Féltékeny vagy? - nevetett fel, mire csúnya pillantásokkal illettem. - Oké-oké, segítek. De csak hogy tudd, ha egy kicsit is megkedvelnék a pasidat, akkor tuti mindenki ti rátok figyelne. 

- Miért is? 

- Mert még én is tudom, hogy Damien Niagara vízesést csinálhatna minden csaj bugyijából, ha nem lenne számkivetett. 

Meglepődtem, hogy ezt mondja, hiszen Olivia inkább a lányok iránt vonzódott.  

- Most úgy teszek, mintha ezt meg se hallottam volna - válaszoltam komoly arckifejezéssel. 

- De, ha te inkább a ruháddal akarod magadra vonni az emberek figyelmét, akkor állok szolgálatodra. Bármiben benne vagyok, hogyha azzal a Szöszkének ártunk. 

- Nem akarok ártani neki - szögeztem le gyorsan, mielőtt még félreértené a tetteimet.  - Te miért utálod? 

- Mert mindenki más szereti. - Értetlen arcom láttán, folytatni kezdte. - Mindenki annyira nagyra tartja, pedig szerintem semmit nem tett. Azt hittem nem vagy olyan, mint azok az emberek, akik kedvelik őt. Ezért is lepődtem meg, mikor megtudtam, hogy a barátnője vagy. Te olyan normálisnak tűntél. 

- Csak tűntem? - nevettem kínosan, ugyanis nem akartam kimutatni, hogy mennyire elképedtem válasza hallatán. 

Azt, hogy Damien nem bírja Nicole-t, még megértem. De Olivia olyannak tűnt, aki nem előítéletes senkivel szemben. Emiatt voltam ledöbbenve, hogy azért nem szereti barátnőmet, mert mások rajonganak érte. Nem állt szándékomban vitába elegyedni vele emiatt, inkább elfogadtam a véleményét, és próbáltam tovább lépni azon, amit mondott. Hamar rájöttem, hogy jól döntöttem, ugyanis Olivia segítségével egy igazán figyelemre méltó ruhát sikerült kiválasztani. 

A napok viszonylag elég gyorsan elteltek, péntekre már meg is kaptam a rendelt ruhámat. Éjszaka nem gyötrődöttem álmok miatt, úgy tűnt, minden visszaállt a normális kerékvágásba. Nicole-lal azóta nem is beszéltem, hogy otthagytam őt a padon, bár az elején még nem is bántam, péntek estére már igencsak kezdett hiányozni. Reméltem, hogy szombaton majd tisztázhatom vele a dolgokat, persze csak azután, hogy rádöbbent, sokkal jobban nézek ki, mint ő. 

Mikor szombaton hatot ütött az óra, én már a fürdőszobában készülődtem. Mindent tökéletesre akartam, bár tudtam, amint este megszabadulok a ruháimtól és bevetem magam az ágyamba, minden erőlködésem kárba vész. Kivételesen még sminket is vittem fel az arcomra, bár ezt abban a pillanatban megbántam, mikor eszembe jutott, hogyha éjszaka hazaérek, valószínűleg túl fáradt leszek ahhoz, hogy lemossam magamról. A hajamat annak ellenére, hogy általában mindig kivasalom, ekkor direkt hullámosra csináltam meg. A tükörbe nézve rájöttem, hogy meglehetősen megvagyok elégedve a végeredménnyel. Amint ruhámat is magamra kaptam, már csak a cipőmbe kellett belebújnom. Ekkor azonban telefonom rezgésére lettem figyelmes, ami miatt a készülékért nyúltam, hogy elolvassam az üzenetemet. 

A hintó előállt, hölgyem. 

Ajkam felfelé ívelt, egy pillanatra el is felejtettem, mit akartam válaszolni Damiennek. A szavait idézve, ő egy évakosztümben szeretné tiszteletét adni a buliban, reméltem, hogy megtartja az ígéretét, mert akkor nem lesz olyan sok különbség ruháink között. 

Nyitva van az ajtó, gyere be.

Amint bepötyögtem a választ, gyorsan belebújtam a fekete magassarkúba és elindultam kifelé a szobámból. A lépcsőhöz érvén, észrevettem, hogy Damien már az ajtónál áll és valamit dugdos a háta mögött. Elmosolyodtam, amint végig néztem rajta. Fekete nadrágja és vékony kabátja teljesen összhangban állt a fehér ingével és a nyakkendőjével, ami nem volt túl szorosra bekötve, így úgy nézett ki, mint egy tini, aki épp a szalagavatójáról szabadult. De még így is túl dögös volt. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, szinte éreztem, amint szemével minden egyes porcikámat alaposan végig méri. 

- Hát az évakosztüm hol marad? - kérdeztem meglepettséget színlelve, miközben sétálni kezdtem lefelé. 

- Elment randizni a fűszoknyáddal - felelte vigyorogva. 

Én azt ígértem neki, hogy egy fűszoknyában fogom elkísérni az ünnepségre, de végül egy fekete ruhánál maradtam, amin az elől lévő kivágások lehet, túl sokat mutattak belőlem. 

- Ezt neked hoztam - nyújtotta felém a szál vörös rózsát. 

Mosolyogva megpusziltam a száját, majd elvettem tőle az ajándékát. 

- Remélem, ezt ide felé tépted valamelyik bokorról. - Gyorsan elsétáltam a konyháig, ahol egy vázába helyeztem a virágot. Illata mámorítóan hatott rám. 

- Természetesen - lépett mögém, majd végig húzta kezét csupasz karomon. Éreztem, amint libabőrős leszek. - Irtózatosan szexi vagy. - Derekamat átkarolta és magához húzott, úgy suttogta a fülembe a szavait.

- Te sem panaszkodhatsz - fordultam felé.  

Legjobban azt bírtam Damienben, hogy nem félt kimenni azok közé, akik megvetik őt. Nem feszengett, sőt, mikor azok között lehetett, akik utálják, igazán jó kedvűnek tűnt. De előttem nem tudta eltitkolni, hogy a sok bántó szó, tényleg megérinti a lelkét és fáj neki. 

Az ünnepség a városházán volt esedékes, ahol még sosem jártam, így kíváncsian vártam, hogy megérkezzünk. Mikor ez megtörtént, alaposan szemügyre vehettem a két emeletes épületet. Középen egy óratorony álldogált és az ajtó, amin emberek sokasága lavírozott befelé. A falak vöröses téglákból volt kirakva, amit az ablakok fehér kerete tett teljessé. A Nap már lemenőben volt, de még így is jól láttam, a szürke tetőt, ami már egy kicsit kopottabban festett, de mégis az épület egész modernek tűnt. Nem is számítottam másra Silvermeadtől. 

Az idő kellemes volt, a tücskök ciripelése keveredett az épületből kiszűrődő zajokkal. Cipőm sarka kopogott, amint végig haladtunk Damiennel a házhoz vezető szakaszon, és mikor már az ajtónál voltunk, egy pillanatra megtorpant. 

- Még mindig nem késő, ha megakarod gondolni magad - nézett rám. 

- Úgy nézek én ki, mintha megakarnám gondolni magam? - Feleletre nyitotta az ajkát, de én megállítottam. - Ne válaszolj! 

Megragadtam a kezét és beléptem vele az épületbe, ahol csakis olyan emberek lehetnek, akik valószínűleg nem szeretik őt. De talán, ha engem megkedvelnek, Damient sem fogják páriaként kezelni.  

Belülről a városháza nem volt semmi! A második emeletre egy galériát készítettek, ahol pár ember már szorgoskodott, de a többség még idelent társalgott. A plafonon különböző minták voltak felfestve, és egy óriási csillár lógott lefelé. A falakhoz barna oszlopokat állítottak, amik között a sormintával díszített erkélyek voltak. Bár a lépcsőt nem találtam először, de biztosra mentem, hogy az is hasonlóképpen fest, mint az épület többi része. Talán egy pillanatra még a lélegeztem is elakadt. Pontosan velünk szemben, a túloldalt egy háromajtós kijárat ékeskedett, amin kinézve láttam, hogy odakint is szép kis tömeg gyűlt össze. Damien nem volt annyira elájulva a helyiségtől, mint én, de ekkor nem is bántam. Éppen hogy befejeztem a nézelődést, éreztem magamon az emberek tekintetét. Bár bíztam benne, hogy a ruhám majd kompenzálja Damien jelenlétét, úgy tűnt, a lakók még mindig nagyon hisznek az ostoba elméletükben. Hirtelen megpillantottam Nicole-t a tömegben, épp egy vele egykorú lánnyal beszélgetett, mikor ő is észrevett bennünket. Azt gondoltam, ha most letagad engem, amiért Damiennel jöttem, később tuti megölöm. A semmiből Jamie, Nicole férje ugrott elő és köszöntött először engem, majd meglepetésünkre, Damiennek is kezet nyújtott, aki, mintha csapdát érezne az egészben, óvakodva fogadta el. 

- Örülök, hogy eljöttetek - mosolygott kedvesen a férfi. - Minden rendben? 

- Igen, jól vagyunk, köszi - válaszoltam udvariasan, majd megszorítottam Damien kezét, aki megismételte a mozdulatomat. 

- Nagyon csinos ez a ruha - folytatta Jamie. - Mesélte Nicole, hogy az övét is te választottad. Bár egy kicsit aggódik, hogy haragszol rá. 

Oh, szóval erre ment ki az egész? Jamie ki akarta deríteni, hogy elástam-e már a csatabárdot. Ezt egészen viccesnek és aranyosnak találtam, hiszen ezek szerint Nicole nem meri megközelíteni a feltehetőleg zabos barátnőjét. 

- Megmondhatod neki, hogy eddig sem haragudtam rá. 

- Tényleg nem? - Jött a hang a hátunk mögül. - Akkor most már nyugodtan alhatok - karolta át vállamat az emlegetett szőkeség.  

- Reméltem, hogy álmatlan éjszakákat okoztam - mosolyodtam el. 

- Bemutathatlak a barátaimnak? - kérdezte izgatottan, ami miatt, még ha akarnék, se tudnék neki nemet mondani. 

- Csak is azért jöttem. 

- Remek! - örvendezett, mire némán elnevettem magam. - Te is jössz? - kérdezte Damientől, aki valószínűleg annyira unta a beszélgetést, mint én a kémia órákat, így először nem is felelet. 

- Mintha nem ismerném őket - felelte unottan. 

- Akkor te maradj Jamie-vel - adta ki az utasításokat Nicole. Még ellenkezni se lehetett, ugyanis rögtön elhúzott a srácoktól, be a tömegbe. 

Ekkor vettem csak észre, hogy a háttérben zene is szól. Nicole-ra pillantottam, aki nagyon élvezte ez az egészet. Látszott rajta, hogy otthon érzi magát. Rövid időn belül már majdnem a háromajtós kijáratnál voltunk, mikor megálltunk, barátnőm pedig megkopogtatta az előttünk beszélgető férfi vállát. 

- Nicole! - köszöntötte kitörő örömmel a lányt a férfi, akinek beszélgetős társa is felénk fordult. 

- Sziasztok! - mosolygott barátnőm először a srácra, majd a lányra, akivel meg is ölelték egymást. - Hadd mutassam be nektek a legjobb barátnőmet, Amandát - mutatott rám. - Amanda, ő itt Rebecca és David. 

- Örvendek! - Én is egy mosolyt varázsoltam az arcomra, majd barátságosan kezet fogtam velük. 

- Már sok jót hallottunk rólad - mondta David, akinek szemüvegéről rögtön Harry Potter jutott eszembe, ugyanis a formája hasonló volt, mindössze egy kicsivel lehetett vastagabb az övé a varázsló fiúétól. Ő maga rövid, barna hajú rendelkezett, szintén barna szemekkel. Elég megtermett fickó volt, a mellette álló lányka, szinte a hónaljáig ért csak. 

- David táncot tanít itt a városban, Rebecca pedig mindenki kedvenc matematikusa - folytatta a bemutatást Nicole, mire az említett fiatal lány szégyenlősen elmosolyodott. 

- Ne túlozz! - mondta halkan Rebecca. 

- Eszem ágában sincs - felelte barátnőm. 

- Sosem értettem, hogy miért lesz valakiből matematikus. Mindig is utáltam a matekot - kapcsolódtam bele a beszélgetésbe. 

- Nem vagy egyedül - nevetett fel David. 

- Jó matekosnak születni kell - válaszolta Rebecca, majd halványan elmosolyodott. - Meg lehet tanulni, de ezt inkább érteni kell. 

- Csodállak! - Bókom hallatán zavartan lesütötte a szemét, talán még el is pirult. 

Láttam rajta, hogy nagyon szégyenlős, így inkább nem erőltettem a társalgást. 

- Rebecca olyan félénk, hogy jöttek össze? - kérdeztem barátnőmet, miután eljöttünk az újonnan megismert emberektől. 

- Tudom, de attól még nagyon kedves. Davidnek sikerült lebontani a köré épített falat. 

- Ez aranyos. 

Amint végig értünk a sok új emberen, akiknek muszáj volt bemutatkoznom, alig bírtam fejbe tartani a sok nevet. Megismerkedtem egy Viola nevű lánnyal, aki akkor beszélgetett Nicole-lal, mikor beléptünk Damiennel az épületbe. Kiderült róla, hogy szintén táncot tanít, Daviddel karöltve. Aztán bemutatkozhattam az egyetlen olyan Camille-nak, akit kedvelhetek, hiszen Jamie anyját nekem is utálnom kell, ha már barátnőm is így teszi. Camille verseket ír, és szokott is felolvasást tartani Nicole-lal együtt a kórházakban, idősek otthonában. Találkoztam egy Marianna nevezetű idős hölggyel is, aki könyvtárosként dolgozik a városban, és a fiával, Matthias-szal. Kiderült, hogy a srác a polgármester lányával, Sylviával kavar. Nagyon sok információt begyűjtöttem, bár tudtam, később nem igazán veszem ezeknek hasznát. Talán a legérdekesebb személyek, akikkel összeismerkedhettem, Evelyn és Lucy volt, az ikerpáros. Mindketten pszichológusok, ami miatt rögtön szimpátiát éreztem velük. Mikor azt hittem tényleg végeztünk, Nicole kitalálta, hogy valakit még beakar mutatni, de őt hála Istennek nem találtuk, így míg barátnőm kereste az újabb áldozatot, egy kicsit levegőzhettem.

 Odakint már sötét volt és elég hűvös, de jól esett a szabad levegőn ácsorogni, távol a benti nyüzsgéstől. Az épülettel szemben egy szökőkút ékeskedett, körülötte pedig két férfi társalgott, akik közül az egyiket nehezen, de felismertem. Joseph atya volt az, a hétköznapi viselete miatt, alig lehetett ráismerni. Először kicsit vonakodtam attól, hogy rájuk török, ezzel megzavarva a beszélgetésüket, de aztán végül az atya is észrevett engem, így nem nekem kellett megközelíteni őt. 

- Üdv! - köszöntem rá először én. 

- Szervusz! - mosolygott barátságosan. - Hogy érzed magad? 

- Remekül. Ez a parti, nagyon otthonos. Mármint… biztos jó lehet, hogy mindenki ismeri a másikat. Mint egy nagycsalád. 

- Igen, tényleg elég családias a légkör. A házzal minden rendben? 

- Fogjuk rá - válaszoltam megfontoltan. 

- Van valami gond? 

- Nem, nem erről van szó - próbáltam összeszedni a gondolataimat. - Csak néha fura álmaim vannak. 

- Miről szólnak? - érdeklődött tovább kedvesen. Látszott rajta, tényleg segíteni akar. Mintha sejtené, miről van szó. 

- Mindig változó. De tudom, hogy valami gonoszság lapul valahol, és várja, hogy lecsaphasson. Ezért olyan rémisztő. - Egy pillanatra elhallgattam, majd kicsit félve, de rákérdeztem arra, amire akartam. - Ön hisz a gonoszban? 

Elgondolkodott, jól megfontolta a válaszát. 

- Ha az egyikben hiszel, Amanda, akkor a másikban is - mosolygott rám, majd lassan besétált az épületbe, ezzel magamra hagyva kételyek és kérdések sokaságában. 

Örültem, amiért ennyire egyértelműen válaszolt. Szeretem az ilyet. 

Mire én is visszamentem az emberek közé, az atya már máshol járhatott, ugyanis nem láttam sehol. Viszont volt valami, ami nagyon lekötötte a figyelmem. Jobb oldalon, egy kisebb helyiségben fényképek voltak kiállítva, amik felett az adott család neve szerepelt, így mikor megpillantottam a „Lived” vezetéknevet, gyorsan belibbentem a szobába, ahol teljesen egyedül lehetettem. Még sosem láttam a házam eredeti tulajdonosait képről, ezért egy kicsit elidőztem a megnézegetésével. Mindenki rajta volt, aki számít: középen feltehetőleg Noel és a felesége, Suzanne állt, előttük egy lépcsőfokkal lejjebb pedig Lucius. Ahogy közelebbről is megszemléltem a kisfiút valami nagyon furcsát vettem rajta észre. Azt hittem, nyomtatási hiba, de másnál nem tapasztaltam. Mintha a haja a fejetetején sötétebb lett volna. Nézegethettem volna tovább is, ám mikor megláttam a lépcső oldalánál álldogáló nőt, köpni-nyelni nem tudtam. Ugyanolyan ruhája volt, az arca, a tekintete, mindene megegyezetett azzal a nővel, akit álmomban láttam. A vörös hajú idegennő rajta szerepelt a Lived családi fényképén. Lejjebb pillantottam, ahol a nevek is felvoltak sorolva, és ahogy észrevettem, a haláluk sorrendje alapján. 

Deborah Duffy

Andre Goth 

Malcolm Leighton

Ivy Morgan

Esther Taylor 

Noel Lived 

Lucius Lived

Suzanne Lived 

Deborah-ról tudtam, hogy fiatal volt, mikor meghalt, és az egyik szobalányként dolgozhatott a családnál, így rögtön rájöttem, ő a vörös hajú lány. Egy kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért álmodom én halott emberekkel? 

Valaki megérintette a vállam. Ijedten fordultam meg, és találtam szembe magam a régen látott Damiennel. 

- Már mindenhol kerestelek - mondta megkönnyebbülten, majd megfogta a kezem. - Hiányoztál. 

- Te is nekem. - Elmosolyodtam szavai hallatán, és éreztem, amint mellkasom megtelik melegséggel. - Nézd ezt meg - fordítottam őt a kép felé. - Látod a kis srác haját? 

Bólintott. 

- Nézd, milyen fura. Mintha felül világosabb lenne - mutogattam a képre, annak érdekében, hogy biztos észrevegye. 

- Rosszul sikerült Ombre? Miért érdekel ez téged? - vigyorogva elhúzott a képtől. - Gyere inkább táncolni velem - vonogatta meg szemöldökét, majd kisétált velem a helyiségből. 

Mikor Nicole-lal körbejártuk az épületet, láttam, tényleg van egy külön táncterem is, a túloldalon. 

- Te tudsz táncolni? - érdeklődtem. 

- Meglepődnél, ha tudnád, milyen profi vagyok. 

- Ettől tartok én is - vigyorodtam el. 

Ahogy átértünk a túloldalra, boldogan tapasztaltam, hogy elég sokan döntöttek a táncolás mellett, így nem kellett attól tartanom, hogy nagyon könnyedén kiszúrnak, amint bénázom. Csak egyetlen egy problémám volt az egésszel.

- Nem szeretem az ilyen zenéket.  

Nincs bajom a lassú számokkal, de ekkor nem igazán volt kedvem megalszik a tej a szánkban stílusú táncot járni. 

- Gyere csak - fogta meg a derekamat, majd behúzott a táncoló tömeg közé. 

- Damien, én nem tudok keringőzni - akadékoskodtam, de mintha meg se hallottam volna, magához húzott, és megpuszilta a nyakamat. 

Hirtelen elhalkult a muzsika, ami eddig szólt, és egy pillanatig tartó sistergés után, egy teljesen más fajta zene csendült fel. A gitárszóló alapján rögtön felismertem mi volt ez. Damien rám mosolygott. 

- Mit szólsz ehhez? 

- Ezt te rendezted így? - csodálkoztam. - Honnan tudtad, hogy…?

- Láttam a Kaleo-s CD-idet a raktárban. 

Mielőtt még bármit is mondhattam volna, kezemet megragadta és pörgetett rajtam egyet. Háttal álltam neki, így kezdett el velem táncolnia. Először még jól is szórakoztam, sőt, mondhatni az egészet élveztem, ám egy idő után éreztem, amint ujjai végig csúsznak a karomon, majd a derekamon. Ajkai a nyakamra tapadtak, csókolgatta és harapdálta azt. Nem féltem attól, hogy bárki is meglát minket, ugyanis ahhoz túl sötét volt a teremben. Teljesen feltüzelt. Már megint. És itt volt az idő volt ezt viszonozni a számára. Hirtelen felé fordultam, és elég közel hajoltam hozzá ahhoz, hogy hallja, amit mondok neki. 

- Szóval, így játszunk? - Mintha nem értené, miről beszélek, ártatlanul pislogott rám. 

A szám felénél járhattunk, így volt még egy kis időm, ahhoz, amit elterveztem. Újból hátat fordítottam neki, majd megfogtam mindkét kezét. A derekamra helyeztem őket, és a zene ritmusára rázni kezdtem csípőmet. Amennyire csak tudtam, közelebb léptem hozzá, egészen addig, míg ágyékához nem értem. Látnom sem kellett ahhoz, hogy tudjam, milyen arcot vág. Élveztem az irányítás édes ízét, de Damien sem panaszkodhatott, hiszen lassan elkezdtem felfelé tolni a kezét, a derekamtól a hasam felé. Szinte éreztem, amint felgyorsult a lélegzetvétele. Keményen kellett harcolnom azzal, hogy ne nevessem el magam. Aztán rájöttem, hogy nem ez az egyetlen olyan dolog, amit keménynek érzek. 

Megfordultam, hogy megcsókolhassam, ám leállított. Meglepődtem, és talán egy kicsit meg is ijedtem, hogy lehet túl messzire mentem. 

- Ha most megcsókolsz, akkor a mosdóban fogunk először szeretkezni.  

18. fejezet

Sziasztok!
Mikor elkezdtem írni ezt a részt, nagyon aggódtam, hogy alig lesz meg kétezer szó, de aztán mire befejeztem a háromezret is túlszárnyaltam.:D 
Szeretnék a következő fejezetekkel sietni, ugyanis a tizenkilencedik és a huszadik rész előreláthatólag a kedvenceim lesznek, és remélem nektek is! :3 Szóval, szurkoljatok, hogy hamar végezzek velük. Ja, és remélem látjátok, azt az ötvenes számot ott a feliratkozóknál. Mert én látom, és el vagyok ájulva.💕
Jó olvasást!

Nicole

„I’m a wanted man

I got blood on my hands”

Arcomat hideg levegő mardosta, szinte égetett az érzés, de szememet nem mertem kinyitni. Továbbra is a korlátba kapaszkodtam, mintha az megvédene bármitől, ám amikor a felém közeledő lény megragadta az ingemet, lábam megremegett, kicsúszott a talpam alól a talaj. Erős mozdulattal megrántott, mintha befelé húzott volna. A fejembe vésődött, ahogy szürke szemével szinte a lelkemig látott. 

- Szívesen. - Hallottam egy hangot, ami egyáltalán nem volt ismerős. 

Szemem óvatosan kinyílt, a hirtelen jött világosság nem esett valami jól, de ekkor ez volt a legkisebb bajom. Azt hittem nem jól látok, mikor kirajzolódott előttem egy nő alakja. Megmertem volna rá esküdni, hogy az előbb még másképp nézett ki, de tudtam, hogy ő volt az, aki kikergetett az erkélyre. A sebesülések az arcán elárulták, hiába nézett már ki kevésbé rémisztően. Arca sokkal jobban kivehetőbbé vált, szürke szeme fáradt, könnyes volt, míg piros ajka egy egyenes vonallá alakult. Szeplők borították, sokkal jobban, mint engem, ami nem is csoda, ugyanis haja vörös volt. 

- Hogy lehettél ennyire ostoba? - Újból hallottam a lágy, selymes hangot. Ekkor rájöttem, ő az, aki beszél, ám mégis olyan távolinak tűnt, mintha nem is előttem állna. - Hallod, amit beszélek? - kérdezte kissé ijedten. 

Lassan bólintottam. 

- El se hiszem - mosolyodott el őszintén. 

Sápadt bőre kivirult, de csak egy pillanatig, ugyanis kénytelen voltam elrontani az örömét. 

- Ha most kisétálsz innen, akkor nem hívom a rendőröket. 

Hangon a szokásosnál is határozottabb volt. Egyre több düh gyülemlett fel bennem. Rám ijesztettek a saját otthonomban, nem is először. Eszembe jutottak Damien szavai, mikor arról beszélt, hogy mit keresett itt a házamban a beköltözésem napján. A barátait emlegette, talán ez a nő is közéjük tartozhatott. 

- És ez a többi barátodra is vonatkozik - folytattam, és tettem felé egy lépést. - Megmutassam a kijáratot? 

Közeledésemtől megrémült, hátralépett, és kezét maga mögött összekulcsolta. 

- Te meg miről beszélsz? - Értetlenül állt előttem, és továbbra sem tűnt úgy, mint aki félne a tettei következményeitől. Kedves volt velem, ami még jobban feldühített. - Megmentettelek. 

- Mégis mitől? 

- Nem szabadott volna odamenned, ha már egyszer végre előhívtál bennünket - mutatott ki az erkélyre. 

- Előhívtalak? - Próbáltam nem kiakadni, de nem igazán sikerült visszatartanom tomboló érzéseimet. - Mi ez, valami szekta? Csak hogy tudd, nem léptem be semmi ilyesmibe. Félre informáltak. És, ha most megtennéd, akkor távoznál? - végig néztem rajta, ruhája szakadt volt, és a szobalányok által hordott öltözetre emlékeztetett. - Sőt, még álarcos buli sincs. 

- Sejtettem, hogy így fogsz reagálni - mosolygott továbbra is. - Hidd el, szívesen elmennénk innen, ha lehetne. De nem tehetjük. 

- Miért nem? 

- Nem hinnéd el, ha elmondanám. 

- Tégy próbára - tártam szét karomat, mire halkan kuncogott. 

- Igazad van. Talán tényleg sikerülne, ha már bennünk is hiszel. 

- A jelmezes betolakodókban? Miért is ne hinnék? - Ezen újból felnevetett, majd megrázta a fejét. - Ti szedtétek szét múltkor a nappalim? 

Bólintott. 

- Sajnáljuk a károkat, de először nem értettük, miért vagy itt. 

- Talán engedélyt kellett volna kérnem? 

- Nem szoktuk meg az új arcokat itt. De örültünk, így legalább ő távozásra kényszerült. 

Nem tudtam követni, hogy mit beszél. Annyi kérdésem lett volna, hirtelen nem is tudtam, melyiket tegyem fel először. Ekkor azonban Szellem sétált be az ajtón, amit az idegen lány is észrevett. Felé fordult, majd egy önfeledt mosoly kíséretében leguggolt, macskám pedig örömmel dörgölőzött hozzá. 

- Szegénykém - suttogta a lány, és nem tudtam eldönteni, kihez beszélt. 

- Hányan vagytok? - érdeklődtem egy fokkal nyugodtabb hangnemben. 

- Hatan - nézett vissza rám, majd kiegyenesedett. 

- És mit csináltok itt? 

Egy pillanatra elgondolkozott, majd válaszra nyitotta ajkát. 

- Jelenleg téged próbálunk megóvni. 

- Mitől? 

- Nem mitől - mondta nyomatékosan, és megindult felém. - Hanem kitől. 

Kezét arcomra helyezte. Éreztem, amint szívverésem felgyorsul, és ahogy lever a víz. Újból belenéztem szürke szemébe, ami hirtelen vörösleni kezdett, és arca újból eltorzult vérző sebeitől. Sikoltottam, de ez nem mulasztotta el azt a rettegést, ami hirtelen összegyűlt bennem. 

Feketeség. 

Ez volt, amit először láttam. Lábam elzsibbadt, és fáztam. Beletelt pár másodpercbe, míg kinyitottam pilláimat. Rögtön szembe találtam magam Szellemmel, aki békésen szunyókált az ágyamon. Én mellette feküdtem, bár lábam félig-meddig lelógott az alvóhelyemről, még a takaróm sem volt rajtam. Pontosan ugyanúgy feküdtem, mint mikor hazaértem a munkából, és levetettem magam a párnák közé. A különbség csak annyi volt, hogy az órám hetet mutatott. Reggel hetet. 

Szinte kidobott magából az ágy, ahogy ráeszméltem, igencsak elfogok késni a munkámból, ha nem sietek. 

Bár a gondolataim jobban szerettek volna az esti álmom felé kanyarodni, nem hagyhattam, hogy elvonja a figyelmem a vezetéstől a már-már szokássá vált abszurd események sokasága. Mikor beértem a pékség parkolójába, nyugodt lélekkel konstatáltam, hogy rekordidő alatt sikerült beérnem, mindössze háromnegyed nyolc volt, mikor besasszéztem az épület ajtaján. Odabent finom illatok fogadtak, és a klíma már ment, nehogy a hőség elrontsa bárki kedvét a falak között. Meglepett, hogy a pult mögött ott állt Olivia, a kolléganőm, aki előzőnap még betegség miatt az ágyat nyomta. 

- Jobban vagy? - kérdeztem kedvesen, mialatt besétáltam hozzá.

 A sütemények már ki voltak pakolva, készen arra, hogy a vendégek elfogyasszák őket. Egyel kevesebb munka mára.

- Nem, meghaltam párszor - sóhajtotta.

- Látszik - somolyogtam, majd belibbentem a hátsó helyiségbe, ahol a még-az-öreganyáink-se-vennék-fel stílusú kötényt tárolták, amit sajnos muszáj viselni minden alkalmazottnak. 

Mikor megnyitottuk az üzletet, sokáig nem jött be senki, ám ahogy teltek a percek egyre több ember tévedt be hozzánk. A legnagyobb meglepetésemre a műszakom végéhez közeledve, egy nő megrendelésre majdnem az egész pékség sütemény felhozatalát kifizette, és kérte, hogy szombatra szállítsák ki neki. Mivel ezalatt Olivia hátul volt, alig vártam, hogy visszatérjen, és elmeséljem neki, micsoda profi eladónő vagyok, amiért ennyi pénzt kerestem öt perc alatt. 

- Szombatra kell neki? - kérdezte, miközben én neki dőltem a pultnak, és bólintottam egyet. - Akkor a város alapító ünnep miatt kell. - Felvont szemöldököm láttán, egy kisebb történelem órát hallgathattam végig. - Körülbelül száz milliárd évvel ezelőtt, június tizenegyedikén költözött be az első itt élő család. Azóta azt a napot tartják Silvermead kezdetének.  A csávót, akit az első polgármesternek is emlegetnek Matt… vagy Matthias Silvermeadnek hívták, azt hiszem.

- Hát ez óriási. - Lelkesedésem hallatán kuncogni kezdett. 

- Tudom, engem sem izgat igazán, de illik rá elmenni. Mindenki ott lesz.  

- Ez így igaz. - Hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. 

Megfordultam, és szemben találtam magam Nicole-lal. Általában mikor barátnőmre pillantok, mindig elcsodálkozom, hogy milyen energikus és élettel teli. Ekkor viszont sokkal inkább tűnt kimerültnek és bágyadtnak, mintsem fittnek. Tekintete hasonlított az álmomban látott vörös idegenhez. Mikor Olivia is megpillantotta Nicole-t, a szemem sarkából mintha azt láttam volna, hogy motyog valamit az orra alatt, majd mindenféle előzmény nélkül betrappolt az épület hátsórészébe. 

- Kérsz valamit? - mosolyogtam rá, mire megrázta a fejét. 

- Mikor végzel? 

Az órára pillantottam, ami szerint mindössze tíz perc kellett a következő dolgozó páros érkezéséhez. 

- Még negyedóra. Megyünk valahova? 

- Igen, segítesz nekem kiválasztani a szombati ruhámat. 

- Ó, szóval ezt már így eltervezted - nevettem. - Nincs menekvés?

- Szükségem van a segítségedre, ugyanis muszáj jól kinéznem. 

- Ha divatszakértővel akarsz beszélni, akkor rossz helyen jársz. 

Sosem követtem a divatot, jobban szerettem azokat a ruhákat, amiben jól érzem magam, nem pedig azokat, amikben mások jól néznek ki, szóval nekem is azt kellene hordanom. 

- Most a barátnőm megérzésére van szükségem, ami minden divatszakértőt felülmúl. - Bókja megmelengette a szívemet, tehát semmiképp nem hagyhattam cserben. - Élet-halál kérdése. Ugyanis - közelebb hajolt hozzám -, a polgármester után én is beszédet fogok mondani. 

- Minek? - csodálkoztam el. 

- Jövőre újból választás lesz, és…

Ekkor esett le barátnőm minden eddigi tette. A sok önkénteskedés, hogy jóban van szinte mindenkivel, a beszédek. Polgármester akart lenni! 

- Mióta vannak neked ilyen hatalomra törekvő vágyaid? Azt hittem, tanár akarsz lenni. 

Bár, ahhoz kétség sem fért, hogy barátnőm igazi vezető egyéniség, mégis meglepett ezzel a tervével. 

- Így van! De szívesen venném kézbe az irányítást a város felett. 

- Hát, sok szerencsét hozzá! Egy szavazód már biztosan van. 

Tudtam, hogyha tényleg elakarja érni a célját, akkor sokkal több mindent kell még ahhoz tennie, hogy megválasszák őt, de bíztam a sikerében. Ha az emberek meggyőzéséről volt szó, abban Nicole volt a király. Titkon mindig is irigyeltem, hogy ilyen jól megy neki, ugyanis néha én még magamat se tudtam meggyőzni egy-két dologról, nemhogy egy egész várost. 

Mikor megérkezett a minket leváltó két alkalmazott, mintha Olivia direkt kerülné barátnőm társaságát, gyorsan felszívódott. 

Az enyhe szellő, mely simogatta arcomat odakint, jól esett ebben a kánikulában. Legszívesebben megmártóztam volna a medencémben, de mivel mindössze egy szökőkút mellett haladtunk el Nicole-lal, a fürdőzés ötletét elvetettem. Az emberek ide-oda mászkáltak, az utak az autók zajától voltak hangosak és a közeli általános iskola gyerekzsivajától. Kellemes virágillatot éreztem, ahogy áthaladtunk a főtéren, be a plázába, ahol újra hálát adhattam a légkondi feltalálójának. Természetesen Nicole kedvenc boltjába kellett bemennünk, ahol szerintem egyáltalán nem fiatalos ruhák voltak, hanem inkább öreg néniknek valók, de rábíztam a dolgot. Míg ő inkább az elegánsabb öltözékek felé vette az irányt, én a sima felsőknél próbáltam szerencsét, de egyből elborzadtam, ahogy megérintettem az egyik pólót. Még az anyaga is olyan volt, mint amit a huszadik században viselhettek. Hamar feladtam a keresgélést, így inkább visszamentem Nicole-hoz, aki már jó pár ruhát összegyűjtött magának. 

- Ezeket most felpróbálom, ne szökj el - lépkedett a próbafülke felé. 

- Ha meglátok még egy bubigalléros felsőt, lehet, hogy elszököm. - Felnevetett, majd belibbent a fülkébe. 

Rövid időn belül már ki is lépett az egyik ruhában, amit magával vitt. Hogyha magamból kellett volna kiindulnom, tuti azt mondom, kukába vele. De mivel a barátnőm ízlését néztem, másképp kellett vélekednem a viseletéről.

- Nem rossz, de ez a szín nem igazán illik hozzád. 

A zöldeskék ruha tényleg passzolt az alakjához, de a színével nem tudtam kibékülni. Úgy tűnt, Nicole is egyetért velem, mivel visszavándorolt a fülkébe, hogy egy újabb darabot mutathasson be. Kisvártatva egy piros színű ruhában jelent meg előttem, ami már sokkal jobban tetszett nekem is. Nem volt túl kivágott, sőt még a válla is el volt takarva, tehát senki nem mondhatta azt, hogy barátnőm az adottságaival szeretné elcsábítani az embereket. Derekát egy fekete öv díszítette, ami feldobta az egyszerű ruhát.  

- Ne is próbálj másikat, ez lesz a nyerő - állapítottam meg. 

- Tuti? 

- Ezer százalék. Ezt még én is felvenném. 

- Remek! - örvendezett, majd visszafordult a fülke felé, de hirtelen megtorpant. - Te mit fogsz viselni? 

- Szombaton? Valószínűleg a bikinimet a medencében. 

- Dehogyis! Neked is jönnöd kell. Mindenki ott lesz, szóval ez egy remek lehetőség, hogy megismerkedj a többiekkel is. 

- És, ha én nem akarok ismerkedni? - tettem fel félve a kérdést. 

- Miért ne akarnál? 

Megrántottam a vállam. 

- Nem sok jót hallottam róluk. 

- Mégis kitől? - Meg se kellett válaszolnom ezt, rögtön leesett neki, hogy az egyetlen olyan személyről beszélek, akit közel engedtem magamhoz az elmúlt másfél hónapban. - Mit mondott? 

- Hát, nem akarlak megbántani, de azért utálni valakit, mert nem egy közösségi ember, és vannak tetkói, elég hülyeség. 

Eléggé meghökkent arcot vágott ahhoz, hogy tudjam, végre sikerült rávennem a nagy beszámolóra Damiennel kapcsolatban. 

- Szóval, azt mondta ezért nem szeretik? - tette csípőre a kezét. Bólintottam. - Akkor a legjobb részt kihagyta. 

- Milyen legjobb részt? - Nem válaszolt rögtön, ugyanis visszament a próbafülkébe. 

Gyomrom összezsugorodott az izgatottságtól, és talán egy kicsit a félelemtől is. Nem akartam, hogy romba dőljön a Damienről alkotott képem, de azért kíváncsi voltam már rá nagyon, hogy mi az, amit még ő is elhallgat előlem. Mikor barátnőm kilépett a függöny mögül, felhelyezte egy állványra a ruhákat, melyeket fel sem próbált, a pirossal pedig megindultunk a pénztár felé. 

- Elmondod még ma? - nyaggattam őt séta közben. 

- Majd, ha kiértünk - suttogta, aztán odanyújtotta a ruháját a pénztárosnak. 

Amint megvolt a fizetéssel, alig vártam, hogy kiérjünk a plázából, tudni akartam végre az igazat. Egy közeli padhoz vezetett, ami közvetlen a szökőkút mellett volt elhelyezve. A víz hangos csobogása szerencsére nem zavart abban, hogy tökéletesen halljam barátnőm szavait. 

- Akkor kezdem az elején. Ugye, mikor végeztünk a gimiben, Jamie és én összeköltöztünk. És utunk ide vezetett, Silvermeadbe. Két évvel ezelőtt a templom, amiben már te is jártál, romokban hevert. Hamar kiderítettük, hogy pont az alapító ünnepen valaki felgyújtotta azt a helyet. Rettenően sok pénzbe került volna felújíttatni, de mivel a város múltja nagyban kapcsolódik hozzá, az emberek összefogtak. De ez sem volt elég. - Hangja itt egy kicsit elcsuklott, én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni. Nagyon reméltem, hogy nem az lesz története vége, amire gondoltam. - Ezért fogtam azt a pénzt, amit az évek során összespóroltam, és kifizettem a maradék felújítási költségeket. A dédnagymamám örökségéből is elvettem egy keveset, hiszen ő is itt élt egykoron, biztos szerette volna épségben látni a templomot. 

Bár szívmelengető sztorinak indult, sejtettem, hogy az igazi rossz csak ezután jön. Féltem, mit fog mondani, de ekkor már nem állíthattam le. 

- És mi köze ennek Damienhez? 

- Mint mondtam, mindenki hivatalos az alapító ünnepre. Az egész város ott volt, kivéve egy személyt. 

- De ez nem bizonyít semmit - szálltam szembe a vádjaival. 

- Tudom. De a kamera felvételek igen. 

Nem akartam, de egy világ omlott össze bennem. Damien is ugyanolyan ember lenne, mint az, aki megfosztott a családomtól? 

- Milyen kamera felvételek? - kérdeztem, mielőtt még elbőgtem volna magam. 

- Igaz, az arca nem látszik, de az alakjából kivehető, hogy ő az. 

Ekkor azt hittem, fejest ugrok a szökőkútba. De hirtelen nem tudtam eldönteni miért. Azért, mert az emberek olyan eszeveszettül utálják Damient, hogy már egy árnyékból megállítják, ő volt a gyújtogató, vagy pedig azért, mert a férfi, akit az elmúlt idő során ennyire megkedveltem, nem egy piromániás köcsög? Talán mindkettő miatt. 

- Csak hülyéskedsz, ugye? 

- Nem! Ő volt az egyetlen, aki nem volt az ünnepségen, csak neki nincs alibije. 

- Na, és a több milliárd embernek, aki még él a Földön? - nevettem fel kínosan. 

- Nekik mi okuk lett volna rá? 

- És Damiennek? - Nem akartam veszekedni a barátnőmmel egy srác miatt, de ezzel az abszurdommal, nagyon kihúzta a gyufát. - Talán azért gyújtotta fel, mert az emberek ilyenek vele. Tudod, mit? Még ha ő is volt, nem érdekel - pattantam fel a padról. - Én is ezt tettem volna, hogyha páriaként bánnak velem. 

Mielőtt még válaszolhatott volna bármit is, hogy a beszélgetésünk igazán drámai legyen, elsétáltam tőle, hadd gondolkodjon el azon, amit mondtam neki. Hamar rájöttem, igazából céltalanul kezdtem el bolyongani a városban, így annak érdekében, hogy ne tévedjek el, elindultam az egyetlen biztos pont felé, amit ismerek. 

Az ajtó előtt toporzékoltam, nagyon elegem volt már a melegből és az emberekből, így szinte imádkoztam azért, hogy otthon legyen. Nem akartam elhinni, hogy a barátnőm ilyen lett. Utálni valakit amiatt, mert nem ismerjük, számomra eléggé undorító cselekedetnek számított. Nicole nem ilyen volt. Legszívesebben megkérdeztem volna az összes lakótól, hogy mégis mit érezne, ha velük történne ilyen, de szerencsére Damien ajtót nyitott, még mielőtt tömegmészárlásba kezdtem volna. Mikor észrevette rajtam, hogy egy kicsit talán mérges vagyok, elővette azt a lehengerlő vigyorát, aminek nehéz ellenállni. 

- Látom, valaki nagyon ideges.
- Az nem kifejezés. 

Nem kérdezte mi a bajom, egyszerűen csak magához húzott, és karjába zárt. Annak ellenére, hogy így még jobban melegem lett, egyáltalán nem bántam. Arcát a hajamba fúrta, és puszilgatni kezdte fejemet. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy az előbb még kiakartam robbantani a harmadik Világháborút. De aztán eszembe jutott. 

- Miért hagyod, hogy így bánjanak veled? - kérdeztem, miután elhúzódtam tőle, és becsuktam magam mögött az ajtót. 

- Kicsodák? - érdeklődött nyugodt hangon, majd beljebb tessékelt a lakásban. 

- Az emberek. Nem szabadna hagynod, hogy ilyeneket pletykáljanak - ültem le a kanapéra. 

- Figyelj, biztosíthatlak róla, hogy nem vagyok beteg. Nem tudom, honnan szedték, de…

- Várj, mi van? - vágtam közbe. - Milyen betegségről beszélsz? 

- Egy időben azt mondták rólam, hogy a felelőtlen életmódom miatt beteg lettem. Így nem célszerű semmiféle kapcsolatot létesíteni velem.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek ezen. Eszembe jutott, amit még Jamie mondott egyszer Damienről. Vigyázzak, nehogy elkapjak valami betegséget. 

- Nyugi, nem erről van szó. - Látszólag megkönnyebbült, de a szemében ott csillogott a félelem, hogy mi fog következni. - Hanem a templomosról. Hogy te gyújtottad fel - egy kis szünetet tartottam -, állítólag. 

- Oh, szóval az - dőlt hátra a garnitúrán. Végig nézett rajtam, talán azon gondolkodhatott, hogy mi a véleményem erről a pletykáról. - Ugye, nem hiszed el? 

- Szerinted itt lennék akkor? - Közelebb bújtam hozzá, mire elvigyorodott, de mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen komollyá változott a tekintete. 

- És, ha tényleg én voltam? - tette fel a költői kérdést. - Ha valóban, egy igazi gyújtogató vagyok, aki imád a tűzzel játszani? 

- Ehhez kétség sem fér - mentem bele a játékába, a legnagyobb meglepetésére, és finoman ráhelyeztem a kezemet a vállára, lábamat pedig félig az övéjére helyeztem. - Hiszen engem már feltüzeltél. Pokolian. 

Egy szekundomig egymás szemébe bámultunk, szinte éreztem, ahogy pattog közöttünk a szikra. Az az egy másodperc rettentően hosszúnak tűnt és fájdalmasnak. Ám, amikor megragadta a lábam, és teljesen az ölébe húzott, hogy száját az enyémre tapaszthassa végleg elfelejtettem, miért is volt kiakadva az előbb. Valami másik univerzumba ránthatott ilyenkor, csak az övé voltam, ő pedig az enyém. Mellkasunk szinte összeért, olyan közel voltunk egymáshoz, és éreztem, hogy sokkal másképp csinál mindent, mint eddig. Eltökéltebb volt. De én nem. Hiába élveztem annyira ezt az egészet, valamiért nem találtam alkalmasnak az időpontot. Nem akartam még jobban megőrjíteni, így ahelyett, hogy viszonoztam volna csókjait, szépen lassan elhúztam tőle a fejemet. 

- Mi a baj? - kérdezte aggódva, majd megsimította az arcom. 

Már csak a sima érintéstől is égni kezdett az arcom és a testem többi pontja, de nem hagyhattam eltéríteni magam. 

- Sajnálom, én csak…- kezdtem bele, de nem igazán jutott eszembe az igazságnál jobb kifogás. 

Lehuppantam róla, és kissé összehúzódva bámultam magam elé. Győzködtem magam. Elakartam neki mondani, hogy bár jó móka ez az egész rosszfiús szerepjáték a részéről, de nem pont a tűzzel kapcsolatban. Magamra is mérges voltam, amiért képes voltam ezzel viccelődni.
Eltelt egy év, ideje lenne túllépni rajta. Nem hagyhatom, hogy mindenről a baleset jusson eszembe, ezzel beárnyékolnám a mindennapjaimat, és az ilyen csodás pillanatokat. 

- Nekem elmondhatod - tette kezét az enyémre, és finoman megszorította azt. 

Ránéztem, egy pillanatig vacilláltam mi legyen, de végül megadtam magam. Ideje volt kiönteni a lelkem valakinek, hátha ezzel megszabadulok a tehertől. 

- Tudod, miért nem hoztam még el az összes cuccom a raktárból? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. - Mert, félek, hogy nem tudnék együtt élni vele. 

- Mivel? 

Nagy levegőt vettem. 

- A tudattal, hogy ők nincsenek velem. 

Nem mondott semmit, de én mégis megéreztem a feszültséget, ami benne tombolt. 

Nem sírhatod el magad! Nem sírhatod el magad! 

- A családom - kezdtem újra, remegő hangon, de a szavamba vágott. 

- Amanda…- megpróbált leállítani, kevés sikerrel. 

- A házunkban, ami Dalton cityben van…

- Hé! 

- Csak úgy leégett. És én nem voltam ott, hogy segítsek. 

Nem sírhatod el magad! 

- És ők már nincsenek velem. Itt hagytak - Nehezen, de sikerült visszanyelnem a könnyeimet. - Ott kellett volna lennem… 

Eddig észre sem vettem, de odakint sötétebb lettem. A levegő is lehűlt, arra gondoltam, egy újabb záporral lesz dolgunk. Nem tévedtem. Patakokban folyt az eső, csak úgy, mint az eddig visszatartott könnyeim. 

- Nem - mondta halkan, alig hallhatóan, és ujjával letörölgette arcomat. - Nem kellett ott lenned! - jelentette ki határozottabban, de nem igazán sikerült megnyugtatnia. 

Villámlott, majd egy hangos mennydörgés rázta meg a lakást, viszont én csak sírtam, sírtam, és sírtam. 

17. fejezet

Sziasztok!

Tudjátok, hány szavas lett ez a rész? Több, mint ötezer. Szóval, most nem dumálok annyit, hagylak benneteket olvasni. Szerintem ez a fejezet meglehetősen jó lett.:D 

Jó olvasást!

Nicole

„Silver eyes...”

Ahogy ajka az enyémet súrolta egy pillanatra arról a tényről is megfeledkeztem, hogy egy idősek otthona előtt romantikázunk épp. Így mikor eszembe jutott, hogy bárki figyelhet minket, gyorsan eltoltam magamtól barátomat, aki értetlenkedő pillantásaival adta tudtomra, hogy ő még szívesen folytatta volna. 

- Elfelejtetted, hol vagyunk? - kérdeztem rosszallóan. - Azt hittem, nem bírod az öregeket. 

- Nem is, de ki vagyok én, hogy megfosszam őket egy kis akciótól? - Szeme csak úgy csillogott. Olyan volt, mint egy rossz gyerek. Arcán farkas vigyor kerekedett, mire én is elmosolyodtam. Jó kedve hatással volt rám, csak úgy, mint minden más, amit tett. 

- Ez egyszerre volt undorító és kiábrándító - mondtam, miközben elfordultam tőle, és kinyitottam a kocsi ajtaját. 

- Ó, ne. Elrontottam a hangulatot? - Mikor beültem a járműbe, ő még mindig ugyanott álldogált, mindössze azzal a különbséggel, hogy amint az ajtó becsukódott, lehajolt az ablakhoz, és onnan fürkészte arcomat. 

- Igen, és csak egy módon teheted jóvá - feleltem némi sejtelmességgel a hangomban. 

- Még pedig? 

- Szeretnék elmenni még valahova. 

- Kérése számomra parancs. - Ellökte magát az ablaktól, majd átsétált a másik oldalra, és beült mellém az autóba. 

- Mit szívtál, hogy ilyen jó kedved van? - mosolyogtam rá. 

- Nem is tudom, valamiért nevetni van kedvem. Általában mindig így érzem magam, ha veled vagyok - nézett felém komoly arccal. - Elfeledteted velem, ki is vagyok valójában. 

- Miért? - Közelebb húzódtam hozzá. - Ki vagy valójában? 

A szemembe nézett, kezét az arcomra helyezte. Furcsa bizsergést éreztem azon a ponton, ahol ujjai pihentek, mintha valami pattogott volna rajta. Pislogtam. Csak egy pislantási idő telt el, én mégis annyi mindent láttam azalatt a fél másodperc alatt. 

Először minden fekete volt, utána mintha a szemem sarkából lángokat láttam volna felcsapni. Hirtelen valami világos jelent meg előttem, talán valakinek a haja lehetett… nem tudtam pontosan megállapítani, olyan gyorsan történtek az események. Homályos volt minden, de mégis elképesztően nyomasztó érzés kerített hatalmába, és egyszerűen képtelen voltam szabadulni tőle. Aztán megláttam egy ismerős arcot. Saját magamat. De nem a tükörbe nézve, vagy pedig egy fényképen. Valaki más szemszögéből láttam magam, és olyan valóságosnak tűnt az egész, hogy azt hittem, lelkem elhagyta a testem az ijedtégtől, aztán beleköltözött egy másik személybe. Először csak oldalról figyeltem magam, mintha bujkálnék. Aztán egyre csak közelebb értem magamhoz, majd egy hangos sikoltást hallottam és mikor megfordultam, egyenesen farkas szemet néztem saját magammal. Ekkor elmúlott az a szörnyű érzés, ami nyomta a mellkasom, és helyét valami más vette át. Remény. 

Szemem hirtelen pattant ki. Az autó ülésében voltam még mindig. Éreztem, hogy milyen gyorsan ver a szívem. Levert a víz, és a rosszullét kerülgetett. 

- Na, végre, felébredtél - mosolygott rám a mellettem ülő Damien. - Nem volt szívem felébreszteni, olyan békésen aludtál. 

- Mi? - Hirtelen nem jött ki több a számon. - Mi történt? 

- Elaludtál. - Tekintete még mindig ugyanolyan volt, mint az előbb. 

- Csináltál valamit az arcommal - hebegtem, majd az említett testrészemet kezdtem tapogatni. 

- Igen, megsimogattalak, és azt feleltem, hogy a személyes sofőröd. Aztán a légzésed egyre csak lelassult, majd hirtelen elaludtál. 

- Én láttam dolgokat. - Nem tudtam, mi történt. Az egyik percben még Damient nézem, aztán a másikban pedig a Pokolban érzem magam. Hol itt az igazság? 

- Persze, hogy láttál, ez normális. Az emberek általában szoktak álmodni, mikor alszanak. 

Hogyha nem épp életem legfurább eseményén lettem volna túl, még nevettem is volna azon, amit mondott, de sajnos nem ez volt a helyzet. 

- Nem tudtam, hogy problémáid vannak az alvással. Mi a baj? - kérdezte aggódva, majd újra felém nyúlt, és hagytam, hogy végig simítson arcomon. - Nem tudsz aludni éjszaka? 

- Néha vannak rémálmaim. Egyszer pedig alva jártam, és az udvaromon kötöttem ki. 

Talán annyira elakartam nyomni a fáradságomat, hogy észre sem vettem, mennyire kimerültem. Eldöntöttem, ha továbbra is gondjaim lesznek az alvással, meglátogatom az orvost, mert az, hogy csak úgy, minden előrejelzés nélkül elalszom, száz százalék, hogy nem normális. 

- Miért nem mondtad ezt el korábban? 

- Nem igazán tudsz rajta segíteni - mosolyodtam el bágyadtan. 

- Máskor is volt már ilyen? - érdeklődött tovább, de én nem válaszoltam rögtön, ugyanis figyelmemet elvonta az, hogy már nem az idősek otthona parkolójában álltunk, hanem Dalton city egyik parkja előtt. Vajon meddig lehettem kiütve? 

- Csak kicsiben. Sokszor álmodtam rosszat. De utána mindig jól aludtam. 

- És mi segített ebben? 

Nem akartam erre felelni, de más késő volt. Eszembe jutott, mikor gyerekként mindig a nővéremhez mentem, ha valami rossz dolog történt velem. Egyszer végit húzott egy lányt a copfjánál fogva az osztályteremben, mikor kiderült, hogy folyton piszkált egy sebem miatt, ami az arcomon volt. Fára mászás közben eltörött alattam az ág, így leestem, és az arcomat csúnyán felsértette egy másik kiálló ág. Még csak hét éves voltam, és a fiúk az osztályomban nagyon menőnek találták, ahogy én is. De a lányok többsége nem. Közéjük tartozott a pórul járt Bernadett Westley, aki egyenesen undorítónak talált, amiért egy vágás volt az arcomon, szóval a tíz éves nővérem, Hazel, megmutatta neki, hogy milyen érzés végig csúszni a padlón, hogyha valaki a hajadat húzza közben. A testvérem volt az én megmentőm, mégis az a sors jutott neki, hogy a legrosszabb körülmények közt haljon meg. 

Nagyon nehezen, de sikerült visszanyelnem könnyeimet. Nem szerettem sírni mások előtt, ezért a kimerültségre fogtam az elérzékenyülésemet. 

- Van valami, amit nem tudsz rólam - kezdtem halkan, és láttam, hogy beszédre nyitja száját, de én megelőztem, ugyanis tekintetem hirtelen váltott szomorúból meglepetté. - Úristen. 

- Mi az? - nézett ki ő is a szélvédőn. 

Annak aki, annyira megbántott, hogy utána napokig sírj miatta, nem igazán felejtheted el könnyedén az arcát. Főleg akkor nem, ha a tizenhat éves korodban szerzett szívfájdalmak okozójáról van szó. Connor Rivers. Kihasznált, tönkretett és összetörte a szívem. Na, jó, talán egy kicsit túloztam az előbbiekkel, de a fiatal és naiv énem így élte meg akkoriban a szakítást. És most, hogy a srác a haverjaival szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem, nem is bántam, hogy annak a kapcsolatnak vége lett. Én tényleg nem voltam soha egy divatszakértő, de egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi jó van abban, hogy a fiúk nadrágja olyan, mintha lusták lennének elmenni vécére, és ott könnyítettek magukon, aztán arról a direkt két számmal nagyobb sapkáról nem is beszélve, amit a fejükön hordtak… Kirázott a hideg, ahogy elképzeltem magam abban a sapkában. 

- Látod azt a csávót piros felsőben? - Bólintott. - Nos, ő a legelső barátom. A legeslegelső. És összetörte a szívem. Szóval most mérhetetlen utálatot és megvetést érzek iránta, pedig az elmúlt években nem is gondoltam rá. 

- Mit csinált? - fordult felém, majd vissza a srácra. 

- Miközben velem járt, összejött az egyik iskolatársammal, akivel egész jóban voltam. 

- Fura barátaid vannak. 

- Na, ne mondd! - tekintetem ő rá szegeződött, amit észrevett, majd vigyorogva megrázta a fejét. 

Ekkor olyat tett, amire nem számítottam. Elindította autóját, aztán a gázra taposott, és egyesen a zebrán átkelő Connor felé vette az irányt. 

- Mit csinálsz? - kérdeztem ijedten, de nem felelt. 

Ekkor már Connor is észrevette a felé száguldó járművet, de a sokk hatására földbe gyökerezett a lába. Azt hittem Damien áthajt rajta, majd még vissza is tolat, hogy biztos legyen a dolgában, ám egy méterrel megállt a fiú előtt, aki reszketve fújta ki a bent tartott levegőt. 

- Na, mi van? - kiabált ki az ablakon barátom. - Csak nem majdnem összetörtelek téged és szíved? - vigyorgott Connora, aki ijedt nyusziból rögtön átváltozott egy mérges vadállattá. 

- Beléd meg mi a jó büdös franc ütött? - üvöltette a fiú, majd talán közeledni akart a kocsihoz, de Damien nem engedte. Újra rálépett a gázra, amitől Connor ijedten ugrott vissza.  

Ekkor vett észre engem is. Talán felismerhetett, bár kétlem, hogy emlékezne rám, a sok barátnője közül, de mégis, mikor találkozott a tekintetünk, mintha észbe kapott volna, gyorsan hátrálni kezdett a kocsitól. 

- Tudod, kezdem megkérdőjelezni az épelméjűséged - fordultam Damien felé, aki felnevetett. 

- Láttad az arcát? 

- Nem volt vicces, azt hittem elütöd. 

- Tudom, hogy élvezted - nézett rám vigyorogva. 

Be kell ismerni, látni Connor Riverst halálra rémült tekintettel nem volt olyan rossz. 

- Talán egy kicsit. - Úgy tettem, mintha nem tetszett volna, amit láttam, de őt nem lehetett átverni. - Na, jó. Nagyon vicces volt. Azt hittem összepisili magát. 

- Szerintem megtette. 

Mindketten nevetni kezdtünk ezen. El is felejtettem, hogy az előbb még a könnyekkel küszködtem. Megint azt csinálta: Jó kedvre derített a legszomorúbb perceimben is. 

- Szóval, hol is tartottunk? Mi segített abban, hogy aludni tudj? - tette fel a kérdést, miután abbahagytuk a kacarászást. 

- Általában átmentem a nővéremhez aludni - válaszoltam a lehető legtermészetesebb hangon, ugyanis nem akartam, hogy érezze, mennyire fáj kimondani azokat a szavakat. 

- Akkor talán most is csak egy kis környezetváltozás kéne. 

Felvont szemöldökkel és gyanakvó tekintettel pillantottam felé. 

- Mire célzol? 

Elmosolyodott, talán még zavarba is jött egy kicsit. 

- Nem célzom semmire. Csak mondtam egy ötletet. 

Nem sűrűn láttam a zavart Damient, de be kell valljam, kifejezetten tetszett a látvány, ahogy próbált mentegetőzni. 

- Talán igazad van. Tényleg ki kéne mozdulnom otthonról pár napra. Ott aludhatnék Nicole-nál. - Elkapta rólam a szemét, és az utat kezdte bámulni. 

- Valószínűleg. 

- Vagy, esetleg van jobb ötleted? 

- Igen. - Újra rám pillantott, majd közelebb hajolt hozzám. - Rengeteg ötletem van. De, amit most véghez is akarok vinni az az, hogy kialudd magad rendesen, rossz álmok nélkül. És azt hiszem, ezt csinálhatnád nálam is. 

Én is közelebb hajoltam hozzá, így arcunk majdnem összeért. 

- Örömmel töltene el, ha nálad aludhatnék - mondtam lágy hangon. 

- Nem akarom, hogy beteg legyél. - Egy puszit nyomott homlokomra, majd visszadőlt az ülésbe. - Szóval, vigyázni fogok rád. 

- Tetszik az ötlet - mosolyodtam el. 

- Mielőtt elaludtál volna, azt mondtad, menni szeretnél még valahova. 

- Igen, tényleg így van - válaszoltam, és elgondolkodtam rajta, hogy mit fogok majd neki mondani, miért tartottam a régi cuccaimat egy bérelt tárolóban.

A lemenő Nap forrón izzott az égen, ezzel narancssárgára és vörösre festve az egészet. Madarak repültek a fejünk felett, páran a közelben lévő villanypóznára telepedtek, és onnan figyelték az eseményeket. A raktár kulcsát a kezemben forgattam, miközben azon elmélkedtem, miért pont ekkor vettem rá magam arra, hogy szembe nézzek a múltammal. Damien mellettem állt, és várta, hogy kinyissam a tároló ajtaját. 

- Miért nem vitted el eddig a cuccaidat a házadba? - dőlt neki a falnak, mialatt én a zárral bíbelődtem. - Elég nagy hely, kétlem, hogy szűkösen fértél volna el. 

- Tényleg? - fordultam felé meglepettséget imitálva. - Nem is tudtam, hogy a házam elmehetne egy óriási palotának. Kösz, hogy informáltál. - Levettem a lakatot a zárról, majd felhúztam a garázskapuhoz hasonlító bejáratot. - Egyébként, azért mert eddig nem álltam készen rá. 

Bár még mindig nem beszéltem Damiennek arról, hogy mi is történt pontosan velem és a családommal itt, Dalton cityben, úgy tűnt, megelégedett ezzel a válasszal.  

- Minden viszünk, vagy csak egy valamit keresel? 

Ahogy körbenéztem a raktárban, ami nem volt nagyobb egy rendes méretű szobánál, elfogott a visszakozás érzése. Nem találtam jó ötletnek, hogy rögtön az összes emléket, ami megmaradt a családomból, hirtelen visszahozzam az életembe. Látni őket fényképeken talán azt érné el, hogy még szomorúbb leszek, mint azelőtt voltam. Így arra jutottam, hogy csak szépen apránként költöztetek be dolgokat az otthonomba. 

- Nem, csak a könyveimet szeretném, ha már van egy nagyon nagy könyvtáram - fordultam Damien felé, akinek szintén az járhatott a fejében, ami nekem is. Az első csókunk. 

Odabent minden szürke volt. Komorság jellemezte az egész helyiséget, pókhálók és a por juttatta eszembe, hogy már jó ideje nem jártam itt. A dobozok többsége a földön hevert, csak néhány kisebb volt felhelyezve a polcokra. Valószínűleg, ha nem döntök úgy, hogy kollégiumba költözök az egyetem miatt, semmi emlékem nem maradt volna róluk. Csak ami bennem van. 

- Sok van? - kérdezte a barátom, majd felnyitotta az egyik dobozt. 

- Nem, ezek azok a cuccaim, amiket magammal vittem a kollégiumba. Csak pár darab regény. 

- Ugye semmi Alkonyat, meg ilyesmi? - Odaléptem hozzá, és nagy meglepetésére megragadtam a haját, arra késztetve ezzel, hogy hátradöntse a fejét. 

- Mi bajod az Alkonyattal? - kérdeztem úgy, mint egy őrült. 

- Semmi-semmi. Kérlek, ne ölj meg! - mentegetőzött vigyorogva. - Jacob párti vagyok!  - Elengedtem őt, majd nevetni kezdtem. 

- Nem vagyok nagy rajongó. 

- Tudom. -A hajába túrt, majd önelégülten elvigyorodott. - Különben, nem lógnék veled. 

Megadóan magam elé emeltem két kezemet, és az egyik doboz felé fordultam. Felnyitottam azt, és kutatni kezdtem szeretett könyveim után. De abban nem találtam semmit, mindössze régi ruhákat. Mindenből újat vásároltam, miután történt a baleset. Képtelen voltam rájuk nézni. 

- Ó, milyen édes - húzott elő egy plüssmackót az egyik dobozból. A medve egy szívet tartott a kezében, ami miatt rögtön beindult Damien fantáziája. - Nagyon kedvelhettek téged ott a kollégiumban. Biztos sok rajongód volt. 

- Csodálkozol? - mutattam végig magamon, amit barátom követett a szemével. 

- Egyáltalán nem. - Kivettem a kezéből a plüssöt, melyet egy számomra fontos régi ismerősömtől kaptam, és felhelyeztem a polcra. - De azért remélem, az én ajándékom jobban tetszett. 

- Még sose kaptam olyan találó ajándékot. - Bókom hallatán elmosolyodott. Kivételesen nem büszkén és diadalittasan, hanem sokkal inkább meghatódottan. - Az első sakktáblámat magamnak vettem. De, sajnos… elveszett. Szóval, nagyon örültem, amiért azt adtál nekem. 

- Majd sakkozhatnánk még egyszer. - Közelebb lépett hozzám, átkarolta a derekamat, és a fülembe suttogott. - Most már nem hagynám, hogy nyerj. 

- Hát persze - vigyorogtam rá, majd eltoltam magamtól. 

Rövid időn belül elkezdtem megtalálni a keresett regényeket. Látszott, hogy milyen állapotban voltam, mikor összepakoltam, és elhúztam a csíkot az egyetemtől. Minden összevissza volt dobálva, semmi sem volt egy helyen, így nagyon nehéz volt bármit is megtalálni. 

Éppen az egyik polcon lévő dobozt kutattam át, mikor Damien fájdalmasan felkiáltott. Rögtön felé kaptam a fejem, és láttam, hogy bal kezét szorongatja. Gyorsan odafutottam hozzá. 

- Mi történt? - Tenyerére pillantottam, amin egy csúnya seb ékeskedett. Vörös volt, de nem vérzett, mintha megégett volna. Ám mégis egy vágás volt az, ami köré bepirosodott neki. 

- Jól vagyok - próbált meg lenyugtatni, de arcáról le lehetett olvasni, hogy mennyire fáj neki a keze. 

- Van egy palack vized a kocsiban? Talán az segítene. 

- Igen, azt hiszem. - Vele akartam menni, de megállított. - Te maradj csak itt, fejezd be ezt. Jól vagyok. 

- Biztos? 

Bólintott, majd még mindig a kezét szorongatva elindult a kocsija felé, ami nem messze parkolt a raktártól. Megrökönyödve álltam egy magam a sok kacat között, nem igazán volt már kedvem kutakodni, így inkább leguggoltam a doboz elé, amiben valami megsebesítette Damient. Egyenként kezdtem el kipakolni a cuccokat. Először a régi zoknijaimra bukkantam, majd pár darab karkötőre és nyakláncra, egy keresztre, amit a nagyanyám erőszakolt rám, hogy mindenképp vigyem magammal és végére maradt az, amit nagyon nem szerettem volna látni. Egy fénykép, melyen az éppen lediplomázott nővérem, a szüleim és én vagyunk. Mindannyian mosolyogtunk, boldogok voltunk és gondatlanok. Ki gondolta volna, hogy a kép készítése után négy évre minden szertefoszlik? Behunytam a szemem, és próbáltam visszatartani a könnyeket. Miután kezdtem megnyugodni, mély levegőt vettem és visszatettem a fényképet a dobozba. Az üveg el volt törve, és hiányzott is belőle, szóval biztos voltam benne, hogy a hiányzó darab vághatta meg barátomat. Bár az égési sérüléseit nem tudtam megmagyarázni. Gyorsan berámoltam mindent a helyére, majd az összegyűjtött könyvekkel a kezemben kisétáltam a raktárból. Amint bezártam, az autóhoz sétáltam, ahol épp a szenvedő Damien ácsorgott, aki már nem is gyötrődött annyira. 

- Jobban vagy? - kérdeztem aggódva, majd a kezére néztem. Még mindig ugyanolyan csúnya volt a vágás rajta, de a vörösség kezdett eltűnni a tenyeréről. 

- Nincs semmi gond. 

- Nem kell hősködnöd - mondtam kedvesen, majd kinyitottam a hátsó ülések ajtaját, és szépen elhelyeztem a könyveket a kocsi aljába. 

- Nem hősködöm. Tényleg jól vagyok. - Megfogtam a sebesült kezét, ügyelve arra, hogy a sérült felületet ne érintsem. - De, nagyon jól jönne, ha otthon segítenél bekötözni. 

Felnevettem, majd a nadrág zsebébe nyúltam, amin először meglepődött, de nem is ellenkezett. Csak akkor, mikor meglátta a kezemben a kocsi kulcsot. 

- Ha be kell kötözni, akkor nem vezethetsz. Irány az anyósülés, Rollins. 

Mentegetőzni akart, de én leállítottam azzal, hogy megpusziltam a száját. 

- És talán ott is aludhatnék nálad ma este, csak a biztonság kedvéért, nehogy valami baja legyen a kezednek. Te gondoskodsz rólam, én pedig rólad. 

- Szívesen gondoskodom rólad - vigyorodott el, és mielőtt még reagálni tudtam volna a megnyilvánulására, gyorsan elillant az autó másik oldalára. 

Damien lakása ekkor sokkal rendetlenebb volt, mint mikor először jártam itt. A cuccai szanaszét hevertek a nappaliban, látszott, hogy nem számított társaságra. Kicsit talán meghökkent, amiatt, hogy ezt kell látnom, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam, nálam is hasonló rendetlenség volt mindig is. 

- Tetszik az új dekoráció - utaltam a szét dobált holmikra. 

- Ez az új Damien stílus. Hamarosan ilyen lesz mindenkinek.

- Ebben biztos vagyok. - Szemem elkerekedett mikor megláttam a kis asztalon heverő szemüvegtokot.  Azonnal odasétáltam hozzá, majd kivettem belőle a fekete keretű szemüveget, ami feltételezéseim szerint Damien tulajdona volt. - Ezt mikor akartad elmondani? - mutattam felé vigyorogva. 

- Soha - lépett mellém, majd megpróbálta kivenni a kezemből a szemüvegét. - Csak olvasáshoz szoktam használni. Néha. 

- Vedd fel - tettem az arcához közel a tárgyat, de barátom elhúzódott.  

- Nem. Inkább mondd meg, hogy kérsz-e valamit? - próbálta elterelni a témát, de nem ment neki valami fényesen. 

- Igen. Azt, hogy vedd fel a szemüveget. Kíváncsi vagyok, hogy áll. 

- Kajára gondoltam - magyarázott tovább. 

- Légyszíves - kérleltem őt tovább, mint egy kisgyerek. Közelebb húzódtam hozzá, hátha a közelségemmel rátudom őt venni. - Kérlek - suttogtam a fülébe, mire megrázta a fejét, majd kikapta a kezemből a szemüveget és a felvette. 

Damien kinézetével eddig se volt bajom, ám ezzel a szemüveggel még jobban megmelengetette a szívemet. Egyszerre volt benne aranyos és irtózatosan dögös is. Erős állkapcsa, mandula alakú kék szeme és dús ajka így csak még jobban vonzotta az emberek figyelmét. Nem értettem, miért szégyelli. 

- Szerintem nagyon jól áll - mosolyodtam el. - Okosnak tűnsz benne. 

- Szóval csak tűnök? - kérdezte nevetve, majd levette magáról a szemüveget, és visszatette a tokjába. 

- Mióta hordod? 

- Lassan egy hónapja - válaszolta halkabban, majd újra felém fordult. -  Bekötöm a kezem, utána pedig eszünk. Éhgyomorral nem lehet jól aludni.

- Alig várom - vigyorogtam. - Majd olvasol mesét is? 

- Mindenképpen. 

Miután elláttam Damien sebét, neki állt megmelegíteni a vacsoránkat. A konyhája nem volt túl nagy, egy helyiségben volt az étkezővel és a nappalival is. A szekrények szürkék és barnák voltak, csak úgy, mint az asztal melletti székek. A plafonon gömbökből álló fekete csillár lógott, ami már az első ittlétemkor nagyon megtetszett. Elég érdekes látvány nyújtott, ahogy sürgött és forgott a konyhában, miközben én az asztalnál ültem. Szórakoztató volt őt látni az edények között. Mikor végzett, elém tette a tányér spagettit, ami igazából az ebédje lett volna, hacsak nem rángatom el egy hosszabb autóútra. Amint minden az asztalon volt, helyet foglalt mellettem, majd enni kezdtünk. Ki gondolta volna, hogy Damien ennyire jól tud főzni? A spagettije nagyon ízletes volt, még én se tudok ilyen jót összedobni. 

- Ez nagyon finom - dicsértem meg. 

Rám mosolygott, majd elkezdte feltekerni a tésztát a villájára. Ekkor vettem észre, amit már hónapok óta meg kellett volna látnom. 

Bal kezes. 

- Nem is tudtam, hogy bal kezes vagy. 

- Nem csodálom. Mindkettő kezemet tudom használni, de a ballal egy fokkal jobban megy. 

- Igazi profival van dolgom.  

- Meg vagy lepődve? - kérdezte önelégült vigyorral. 

- Egyáltalán nem. Ha átlagos lennél, akkor nem lógnék veled - ismételtem meg azt, amit pár órával ezelőtt mondott nekem a raktárban. 

Amikor befejeztük az evést, segítettem elpakolni a tányérokat a mosogatóba. Szívesen megnéztem volna azt is, ahogy Damien neki áll mosogatni, de sajnos másnapra halasztotta a munkát. 

- Gyere - nyújtotta felém a kezét, amit én örömmel elfogadtam. Ujjait az enyémre kulcsolta, és úgy indult meg a konyha bal oldalán lévő folyosón. 

A falak itt is világos szürkék voltak. A képek, amiket Damien készített valószínűleg ezt az egyhangúságot próbálták elűzni. Egészen egy ajtóig sétáltunk, ahol aztán megálltunk, majd a barátom belökte azt a szabad kezével. A fürdőszobáját mutatta meg nekem, ami már sokkal inkább hangulatosabb volt, mint a lakás többi része. Vörös és fehér színű csempe borította be a falat, csak úgy, mint a kádat. Tökéletesen passzolt Damien stílusához. 

- Menő - bólintottam elismerően, mire boldogan mosolyodott el. 

Újból sétálni kezdett a következő ajtóig, ami már nyitva állt. 

- És ez itt a szobám - lépett be velem együtt a helyiségbe. 

A lakásból ítélve arra számítottam, hogy ez a szoba is szürke színű lesz, vagy a fürdőhöz hasonlóan vörös. De kellemeset csalódtam. A falak sötét kékek voltak, az ággyal szemben egy nagy ablak helyezkedett el. Egy fiók és egy gardróbszekrény foglalt helyet az íróasztal előtt, ami rumlisabb volt, mint a nappali. A fényképezőgépét is ott tartotta, a laptopja mellett. Az ágy előtt pedig egy fehér szőnyeg volt letéve, amire azonnal ráakartam lépni, ugyanis nagyon puhának tűnt. 

- Hogy tetszik? - érdeklődött. 

- Imádom. Sokkal jobb, mint az enyém - mosolyogtam rá, majd lerúgtam magamról a cipőm, és odasétáltam a szőnyegre. - Főleg ez. - Nevetni kezdett, és jó kedvűen megrázta a fejét, azon, hogy mennyire elnyerte a tetszésem már csak a szőnyege. 

A körbevezetés után visszamentünk a nappaliba, és hagyta, hogy használatba vegyem a cuccait, míg ő lefürdik. A tévé bekapcsolása után rájöttem, semmi érdekes műsor nem megy, így már alig vártam, hogy végezzen. Mikor kisétált a fürdőből csak egy alsónadrágot és egy pólót viselt, ami még jobban állt neki, mint a hétköznapi viselete. Nem akartam nagyon megbámulni, így mikor letelepedett mellém, és átkarolta a vállam, feltettem neki a kérdést, ami már egy ideje motoszkált bennem. 

- Én miben fogok aludni? 

Végig nézett rajtam, majd mintha valami nagy divat szakértő lenne, gondolkozni kezdett a válaszán. 

- Várj itt. - Felállt mellőlem, és elindult a szobája felé. 

Mikor visszatért a kezében egy nadrág és egy póló volt. Odanyújtotta nekem, én pedig mosolyogva elvettem. 

- Nagyon szexi leszek így - néztem rá a kapott ruha darabokra. 

- Már most is az vagy. - Bókja hallatán megilletődve lehajtottam a fejem, majd feltornáztam magam a kanapéról. 

Amint a fürdőben voltam, gyorsan lekaptam magamról a ruháimat, és beléptem a kádba. Jól esett, ahogy a meleg víz simogatja a bőrömet, megnyugvás járta át a testemet. Körbe pillantottam Damien tusfürdői között, de persze nem találtam nőit. Valahogy mindig is jobb illatúnak találtam a férfi tisztálkodó szereket, ezért vettem a bátorságot, és bekentem magam barátom tusfürdőjével. Mikor végeztem a fürdéssel, felvettem a szerzett holmikat, amik nem is álltak olyan rosszul rajtam. Találtam egy fésűt is a csap mellett, amivel megpróbáltam szebbé tenni a frizurámat. Bár a fogkefe is ott árválkodott előttem, azt már nem akartam használni, így inkább csak kiöblítettem a számat. 

Ahogy kint voltam, észrevettem, hogy Damien már nincs a nappaliban. A fények a szobájából szűrődődtek ki, így arra felé vettem az irányt. Az ágyán feküdt, és a laptopján dolgozott valamit, mikor megálltam az ajtóban. 

- Így tényleg még dögösebb vagy - állapította meg vigyorogva, mire vettem a bátorságot, hogy odasétáljak hozzá. 

Rátérdeltem az ágyra, amiből rögtön rájött, hogy mit akarok, ezért letette maga mellé a laptopját, és magához húzott. Keze a derekamra tévedt, miközben én két lába közé csúsztattam a bal lábamat, úgy hajoltam felé, és csókoltam meg. Éreztem, ahogy mélyebben szívja be a levegőt, mikor teljesen átdobtam lábamat ő felette, és könnyedén ültem rá az ágyékára. Oldalamon végig simított, ezzel pedig még jobban feltüzelt engem. Ajkát finoman a fogaim közé vettem, és óvatosan meghúztam azt, emiatt pedig egy halk nyögést hallatott. Szája a nyakamra tapadt, ott folytatta a csókolgatást. Azt hittem egyre hevesebb mozdulatokkal fogja tudtomra adni, hogy mi a következő lépés, de helyette lelassult, és gyengéden puszilgatta meg a fülem mögötti részt, majd leállt. Rámosolyogtam, aztán lecsusszantam róla, és mellé feküdtem. 

- Még mindig oda vagyok azért, ahogy köszönetet mondasz - vigyorgott. 

- Most mit is kellett megköszönnöm? 

- Hogy adtam ruhát. Hagyhattam volna, hogy meztelenül aludj. 

- Szerintem az is tetszett volna neked. 

- Neked is - nézett rám sejtelmesen, mire szórakozottan megforgattam szememet. 

Az ágya mellett egy lámpa álldogált, amit rövid időn belül le is kapcsolt. Sötétség lepte el a szobát, de most valami oknál fogva nem féltem attól, hogyha lehunyom a szemem, félig megégett nők fognak kimászni a kádból. Damien mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig átkarolt, majd hallgattam szíve dobogását és a légzését, mely teljesen megnyugtatott. 

- Örülök, hogy itt vagy - szólalt meg halkan. 

- Én is örülök, hogy itt vagyok - simogattam meg a mellkasát. - Jóccakát’, Damien!

- Jó éjt! - Még utoljára megpuszilta a fejem búbját, majd hagyta, hogy álomba szenderüljek. 

Másnap reggel lágy szellő simogatására ébredtem. Lábam kilógott a takaró alól, és éreztem, hogy Damien karja védelmezően átöleli a mellkasomat. Háttal voltam neki, de biztosan tudtam, hogy még alszik, ezért megpróbáltam minél kevesebbet fészkelődni mellette. Vidámság járta át a szívem, örültem, hogy vele aludhattam. Ekkor esett le, hogy az éjszaka folyamán egyszer sem ébredtem fel, sőt, még rosszakat sem álmodtam. Igaza volt, a környezetváltozás tényleg jót tett. Mikor Damien mocorogni kezdett, elmosolyodtam, és kibújtam az öleléséből, hogy szembe fordulhassak vele. Szerettem volna hozzábújni, de még nem tűnt túl ébernek. Meglepetésemre a keze csúszni kezdett felém, a derekamra vándorolt, és lassan magához húzott. Belecsókolt a hajamba, én pedig szorosan megöleltem őt. 

- Jól aludtál? - kérdezte a szokásosnál is mélyebb, rekedtesebb hangon. 

- Igen. Hála neked - mosolyogtam, majd megpusziltam az arcát. 

Mire végre ki tudtunk kászálódni az ágyból már kilenc óra is elmúlott. Szerencsére csak délután kellett bemennem aznap dolgozni, így volt időm rendesen elkészülni, és még munka előtt hazamenni. Miközben megreggeliztünk kiderült, egyikünk sem szereti túlzottan a kávét. Alig akartam elhinni, hogy létezik még rajtam kívül olyan ember, aki nem szereti. Amint készen voltam mindennel, megvártam míg Damien is befejezi a reggeli teendőit, hogy aztán haza tudjon engem furikázni. Szerencsére az előző napi sérülése kezdett begyógyulni, így az orvoshoz menetelt elvetette. 

A hazafelé vezető út túl rövid volt. Majdnem egy teljes napot vele töltöttem, de még mindig nem tudtam betelni a társaságával. Legszívesebben minden percemet vele töltöttem volna. Mikor az ajtómnál álltunk búcsúzásképp megcsókolta ajkamat, én pedig hagytam, hogy a gyomromban lévő pillangók táncra perdüljenek. 

- Majd hívlak - nézett felém, mikor eltávolodtunk. 

- Oké - derültem rá, majd az ajtókilincsre tettem a kezem. - Vigyázz magadra! 

- Te is. - Kacsintott egyet, aztán hátat fordított nekem, és lesétált a veranda lépcsőjén.

Amint a kocsijában ült, lehajoltam a könyvekért, amiket a raktárból hoztunk el, majd becipeltem őket a lakásba. A délelőttöm további része viszonylag gyorsan eltelt, egy órára mentem a pékségbe, ahol viszont nagy meglepettségemre Oliviát, a munkatársamat nem találtam. Kiderült, hogy szegény beteg lett, ezért aznap egyedül kellett kiszolgálnom a vendégeket. Szerencsére ez már nem okozott nagy gondot, ugyanis a napok múlásával egyre jobb és jobb lettem a munkámban. 

Este hat óra volt, mikor hazaértem, és levetetettem magam hálószobám ágyára. Fárasztó volt egyedül csinálni mindent, ezért hálát adtam az égnek, hogy Olivia általában velem dolgozik. Már majdnem elbóbiskoltam, mikor Damiennek hála csörögni kezdett a telefonom. A lelkemre kötötte, hogyha nem alszok jól, akkor másnap szólok neki. A vonal bontása után azon gondolkoztam, hogy mikor lettem én ennyire szerencsés, amiért ilyen törődő barátom van. 

A kezemben forgattam mobilomat, és Juliet Lived szavai jutottak eszembe. Azt kérdezte, találkoztam-e velük? Fogalmam sem volt, kikről beszélhet, de hajtott a kíváncsiság. Mivel őt nem kérdezhettem, így megpróbáltam úgy kideríteni, hogy miről beszélt, ahogy ő azt tanácsolta. 

Képzeld el a régi házat! Vagyis azok a valakik, Juliet szerint idebent ólálkodnak. Joseph atya jegyzetei a nappaliban lapultak, lusta voltam lemenni értük, így csak azt a papírt hívhattam segítségül, amit idefent olvastam a hálóban. Az éjjeli szekrényhez nyúltam, és a fiókból előhalásztam a keresett papírt. 

„… a Lived családra idén nagyon rájár a rúd, hiszen mint említettük ez volt a birtokon a negyedik haláleset, melyet a fiatal Deborah Duffy öngyilkossága indította el, mikor egy hideg téli reggelen rátalálták a holtestére, a második emeleti erkélyről való leugrása után.”

Kirázott a hideg, ahogy elképzeltem, amint pontosan abból a szobából, amiben én feküdtem, kiveti magát valaki az erkélyről. Deborah fiatal volt, előtte állt az élet, ő mégis úgy döntött, hogy véget vet mindennek. Talán tényleg nem öngyilkosság volt. Újból kirázott a hideg. Azonban ekkor nem a szörnyű és ijesztő gondolatok miatt, hanem azért, mert a helyiségben dermesztően hideg lett. Kifújtam a levegőt, és láttam a saját leheletem. Felálltam az ágyról, hagytam, hogy a papír a földre hulljon. Mintha valami könyvet ejtettem volna le, olyan hangzavarral csattant a papír a parkettán. Kezdtem megijedni, és rájönni, hogy rossz ölet volt követni egy zavaros öregasszony képzelgéseit. Annak érdekében, hogy cserélődjön a levegő, az erkély ajtóhoz léptem, és kinyitottam azt. Ekkor hallottam meg saját szobám ajtajának a fülsüketítő nyikorgását. Még sosem nyikorgott. Szívem a tokomban dobogott, de én moccanni sem mertem. Ledermedve kapaszkodtam a kilincsbe, és az esélyeimet latolgattam. Ahogy teltek a másodpercek, egyre közelebb hallottam azt a hangot, ami csoszogásra, már-már kúszásra emlékeztetett. Ha megfordulok, és nincs ott semmi, akkor megnyugodtatok, ám írathatom be magam a diliházba a képzelődéseim miatt. De ha megfordulok, és van ott valami… Erre gondolni sem akartam, így megráztam a fejem, és mély levegőt véve, lassan megfordultam a hang irányába. Bár ne tettem volna. 

Arcát sebesülések, zúzódások takarták. Ajka elnyílt, és egy hörgéshez hasonló hangot hallatott. Kezét felém nyújtotta, vér csöppent le a földre, és egyre csak közeledett felém. Szinte kiestem az erkély ajtón, annyira megrémültem. Sikítani szerettem volna, de helyette csak kétségbeesett nyögdécselés hagyta el a számat. Hátrálni kezdtem a korlát felé, mivel még mindig hallottam annak a valaminek a hangját. Sírni akartam, viszont nem ment, ugyanis figyelmemet elvonta a hajam, amiben fehér pöttyök jelentek meg. Olyan volt, mintha havat fogdosnék, mikor hozzáértem. Nem sokáig volt időm erre koncentrálni, az ajtóban megjelent az álmaimban látott szörny, és vészesen közeledett felém. Nem tudtam mit csinálni. A korlátnak dőltem, ami vészjósló hangot adott ki. Ránéztem, és rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel. 

Eddig ez nem ilyen volt. 

Könnyedén megtudtam rázni, nem volt valami biztonságos, de ez volt ekkor a legkevesebb bajom. A vérző fenevad már előttem állt, kezét felém nyújtotta. Hörgése eggyé olvadt a korlát nyikorgásával és az ijedt sikolyommal, mikor ujjai megragadták ingemet, én pedig belenéztem szürke szemébe.