2016. augusztus 13., szombat

22. fejezet

Sziasztok! 
A mai rész azt hiszem, eléggé eltér a többitől, ugyanis, ahelyett, hogy haladnánk előre, visszatérünk a múltba. 
Egyébként, pont ma megyek megnézni egy horror filmet a moziba, amiben a ti kedvenc Nicole-otok is szerepel, alias Teresa Palmer, akiről mintázom a kisasszony kinézetét.:D 
Ahhoz, hogy teljesen felkészüljek a filmre, ez a fejezet tökéletes volt, mivel megint eléggé hátborzongatóra sikeredett megírni.
Jó olvasást! 



Nicole











„There's something in the shadows
In the corner of your room
A dark heart is beating and waiting for you”










Mély levegőt véve, lassan feltoltam magamat az ágyamban, miközben óvatosan pillantgattam oldalra, hogy szemügyre vegyem őt. Kezében egy szivacsot tartott, amivel a padlót sikálta egyre hevesebben. Vörös haja az arcába lógott, így azt először nem is láttam, ám, mikor a Hold fényei halványan bevilágítottak szobámba, felkapta rám a fejét, és újból az enyémbe fúrta fáradt, meggyötört tekintetét. A sötétség, mely a helyiségben lapult kezdett megszűnni, ahogy egyre tovább néztem őt. 
Már megszokhattam volna, hogy álmaimat nehezen tudom irányítani, ekkor viszont sokkal jobban bántam az erőtlenségemet, mint máskor. Tudni akartam, miért álmodom róla és, hogy mit akar tőlem? 
Arra lettem figyelmes, hogy szivacsát a padlóra hajítja, ami csigalassúsággal ér földet, olyan halkan, mintha egy tollpihe szállt volna a párnámra. Kezét alvóhelyem matracára helyezte, majd könnyedén feltornázta magát mellém. Egy kis fészkelődés után, ügyelve arra, hogy ne érintsem őt, kíváncsi pillantásokkal méregettem. 
- Mi van? Nem láttál még kísértet takarítani az éjszaka közepén? - kérdezte cinikus tekintettel, majd az ijedt arcom láttán elvigyorodott. - Csak viccelek. 
- Casper, a barátságos szellem című filmbe képzelem magam? - Mondhatni, ezt a kérdést inkább magamnak tettem fel, nem is vártam rá reakciót a lánytól. 
Egy tincset a füle mögé tűrt, emiatt újból látni véltem sebeit a karján és a nyakán. 
- Hol szerezted azokat? 
Végül is, miért ne? Barátkozni rémálmaim főszereplőjével nagyon jó ötletnek tűnt mindig is. 
- Ezeket? - mutatott a sérüléseire, amikre már ránézni is fájdalmas volt. - Nos, nem a legkellemesebb körülmények között tettek el láb alól - próbált talán viccelődni a saját halálán. 
- Oké, tisztázzunk valamit. Te - mutattam rá - Deborah Duffy vagy, az egyik szobalány, aki pontosan azon az erkélyen esett ki - pillantottam ki az erkélyajtón. - Te vagy az első, aki ebben a házban meghalt, mert öngyilkos lettél. 
Figyelmesen végig hallgatta a beszámolómat, majd egyetértően bólintott. 
- Mindössze két dologba kötnék bele. 
Remek! Már a saját álmomban is beleszólnak abba, amit mondok. Leszállhatnának rólam az emberek. 
- Az egyik, hogy nem én voltam az első, aki meghalt. A második pedig hogy, nem önszántamból ugrottam le arról az erkélyről. 
Szavai lavinaként zúdultak rám, romba döntve mindazt, amit eddig tudtam a házról és annak lakóiról. Az még rendben volt, hogy Deborah nem vetett véget a saját életének, valahogy ezt mindig is sejtettem. Viszont arra nem számítottam soha, hogy van még egy szerencsétlenül járt lélek ebben az istenverte házban, aki szintén az ismeretlen gyilkos áldozata lett. 
Aztán rájöttem. Ha ez az én álmom, akkor, ami itt elhangzik, mindössze egy kitaláció. Nem a valóság. 
Mert ez nem a valóság. Csak egy álom. 
- Jól vagy? - zökkentett ki a gondolataimból. - Úgy festesz, mintha szellemet láttál volna. 
- Ki halt meg előtted? 
Ajkát feleletre nyitotta, de hang nem jött ki belőle. Mintha tényleg elakarná mondani, ám vagy nem tudja, vagy pedig nem meri megosztani velem. Hát, persze. Ha ez csak egy álom, akkor nem kaphatom meg mindenre a választ. 
Aztán mintha valami zseniális ötlet jutott volna eszébe, felderült - már amennyire holtsápadt arca feltud - és felém nyújtotta a kezét. 
- Megmutathatok neked valamit, ha szeretnéd. 
Úgy éreztem, már elég sok mindent láttam az itt töltött idő alatt. Kezdetben, mikor Deborah megjelent az álmaimban féltem, ódzkodtam tőle. Ám ekkor, valami oknál fogva, azt gondoltam, megbízhatok benne. Elvégre, mi rossz történhetne? Hiszen, ez nem volt a valóság. 
- Micsodát? - kérdeztem, mialatt tenyerére szegeztem a pillantásom. 
- Hogy miként kezdődött. 
Meg se várta azt, hogy reagáljak. Kezemet megragadta, amit egy fájdalmas érzés követett a fejemben. Mintha fejbe vágtak volna. Valószínűleg emiatt kezdtem egyre homályosabban látni. A képek összemosódtak előttem, Deborah vörös haja lebegett előttem, míg végül elnyelt a feketeség. 
A sötétségből hirtelen világosság lett, melyet hangos csörömpölés, jobban mondva, lábdobogás követett. Amint szemem újra nyitva volt, értetlenkedve álldogáltam. Rögtön felismertem, hogy ez a házam földszintje, de mégis minden másképp nézett ki. A fapadló helyett szőnyeg volt a lábam alatt, a falak sötét barna színét pedig fehér váltotta fel. Festmények és képek lógtak mindenhol. 
Ekkor suhant el mellettem Deborah. Ugyanazt a ruhát viselte, mint az előbb, csak sokkal tisztább volt. Haja ekkor nem tűnt koszosnak és gubancosnak, hanem ápoltnak és egészségesnek. De legszembetűnőbb a sebesülések nélküli bőre volt. Azonnal utána eredetem, magyarázatot akartam arra, hogy mi folyik körülöttem. 
- Deborah, várj - szóltam utána, de mintha meg se hallott volna, sebesen loholt tovább a nappaliba, ahol szintén minden másképp volt elrendezve. 
Régi módi bútorok, fekete-fehér képek számomra idegen emberekről és a plafonon egy csillár, ami szerfelett ismerősnek tűnt. Csak nem…
- Hívatott, asszonyom - hallottam meg Deborah hangját, miközben próbáltam felfogni a házban bekövetkezett változásokat. 
Azonnal felé kaptam a fejem, ekkor vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül a helyiségben. A nő, aki a Vöröske előtt állt mindkettőnknél idősebb lehetett. Fekete, vállig érő haját füle mögé tűrte, így még jobban kiemelte erős állkapcsát. Már csak a tekintetéből arra következtethetett az ember, hogy nagyon szigorú hölgyeménnyel állunk szemben, hát még, mikor megszólalt.  
- Azt hittem, világosan fogalmaztam, mikor megkértelek, hogy takaríts ki odafent. - Hangja tekintélyt parancsoló volt, már-már goromba. - Még mindig érezni lehet azt a bűzt az emeleten. 
Csípőre tett kézzel, magabiztosan állt meg Deborah előtt, akinél nem érte el azt a hatást, amit szeretett volna, ugyanis egyáltalán nem tűnt ijedtnek. 
- Mrs. Lived, én tényleg mindent megtettem. Felmostam, letakarítottam a polcokat, benéztem mindenhova, de nem találtam honnan jön a szag. 
Na, tessék. Hölgyeim és uraim, a sokat emlegetett Suzanne Lived. Valahogy pontosan ilyennek képzeltem el, azok után, amiket hallottam róla. Milyen anya képes elhagyni a gyermekét? Megvetően néztem rá, legszívesebben kérdőre vontam volna a tettei miatt. De rájöttem, hogyha nem látnak engem, akkor valószínűleg hallani se fognak. 
- Hát, nekem mégis úgy tűnik, hogy nem tettél meg mindent. 
Miért volt ennyire gonosz szegény lánnyal? 
- Mit akar, mit tegyek? - Úgy tűnt, Deborah továbbra is állta a sarat, gondoltam, már megszokta, hogy Suzanne így beszél vele. 
- Menj fel a padlásra, és nézd meg, hátha van fent egy döglött patkány, vagy hasonló. 
- Azt hittem, a padlásra nem lehet felmenni senkinek. 
- Kivételes nap a mai, drága, Deborah. Élvezd ki minden percét - mosolygott rá erőltetetten, mire a szobalány egy pimasz vigyorra húzta ajkát. 
Aztán ez a vigyor el is tűnt arcáról, amint elfordult főnökétől és elindult a lépcsőhöz. Jobbnak láttam követni, de, mielőtt még elindulhattam volna, egy ajtó csapódásra lettem figyelmes magam mögül. 
Hátamon végig szaladt a hideg, bőröm teljesen libabőrös lett. Mintha a levegő is lehűlt volna, annyira mássá vált hirtelen minden. Az ajtó, ami előbb kinyílt, lassan zárult vissza a helyére, majd gyors cipődobogást véltem felfedezni. Ahogy a hang irányába fordultam az itt létem alatt először láthattam meg Suzanne-t őszintén elmosolyodni. 
- Hát, szia, Lucius. - Annyira boldognak tűnt, amint meglátta gyermekét. 
A kisfiú hamar odaért anyjához, aki készségesen guggolt le elé, hogy egy szinten lehessenek. Annyira festői, tökéletes jelenet volt, hogy kezdtem kételkedni a saját szememnek. Egyszerűbb lett volna feldolgozni azt, hogy magára hagyta, ha Suzanne a fiával is hasonlóan mogorva, mint Deborah-val, de nem az volt. Lucius innen, a távolból nézve nem tűnt különlegesnek, teljesen átlagos kis gyermekként élte mindennapjait. Fekete nadrágot, egy fehér inget és afelett pedig egy szintén sötét színű mellényt viselt, ami teljesen visszatükrözte a régi divatot. Kezében valami játék lehetett, először nem sikerült felismernem, mi az. 
- Jössz játszani? - kérdezte vidám, csilingelő hangján. 
- Látom használatba vetted a szülinapi ajándékaidat - mosolygott Suzanne, majd átvette fiától a játékot. Egy piros színű, szépen kidolgozott vonat volt az. - Persze, hogy megyek. 
Ezután, ahhoz hasonló mozdulatokat végzett, mint amikor a mozdonyvezető meghúzza a kürtszóért felelős fogantyút, és hogy még jobban elnyerje fia tetszését, hangot is adott ki hozzá. Az igazat megvallva, látni Luciust nagyon illúzióromboló hatást ért el nálam, ugyanis a fejemben mindig is fekete hajjal képzeltem el. Meg a képeken, amiket találtam róla, szintén sötét hajjal pózolt. Viszont, mikor kissé félve megközelítettem őket, teljesen megbizonyosodtam róla, hogy egy nagyon jó fésült aranyszőke hajú kisfiúval van dolgom, akinek ragyogó kék szeme ártatlanságot sugallt. Összeszorult a mellkasom, amint magam elé képzeltem, hogy ez a szegény kisgyerek, aki semmiről nem tehet, egyedül botorkál az erdőben, étlen-szomjan, miközben az anyját szólongatja. De ő nem jön elő, mert elhagyta, mielőtt még megérkezett volna az igazi pusztítás. Ekkor valami olyan dolog történt, amire nem számítottam. 
Lucius rám nézett. Legalábbis, úgy tűnt, pontosan engem méregetett. De az lehetetlen. Nem vehetett észre. Tettem egy lépést hátra, miközben éreztem, szívem a torkomban dobog. Ahogy tekintete találkozott az enyémmel, valami olyasmi kerített a hatalmába, amit nehezen tudtam volna megmagyarázni. Annyira… ismerősnek tűnt. 
Hirtelen egy pillanatra újból minden elsötétült, majd a következő percben arra eszméltem, hogy az emeleten vagyok. Még mindig rettentően az előbbi esemény hatása alatt álltam, éreztem, amint lábam megremeg egy-egy lépés után. A falakon képek virítottak, de nem azok, amiket én is láttam már a házban. Fogalmam sem volt kik azok az emberek, talán a Lived család rokonai, nem lehettem benne biztos. 
Deborah céltudatos léptekkel haladt a padlásfeljáró felé, ami ugyanott helyezkedett el, mint ahogyan arra én is emlékeztem. Amint odaért, egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy alacsony mérete ellenére elfogja-e érni a kilincset, mikor aztán egy ismerős alak lépett ki az egyik szobából. Könnyű volt ráismerni, róla láttam a legtöbb képet eddig. 
Noel Lived, az akkori silvermeadi polgármester, és ennek a becses háznak a tulajdonosa pontosan olyan volt, mint a képeken. Magas, vékony testalkatú sötétbarna hajjal megáldott férfi, akinek arca sokkal kedvesebb, mint a feleségé. Észrevette, hogy a személyzete közül valaki épp a kilincsért nyújtózkodik, ezért azonnal a segítségre sietett. 
- Hadd segítsek - szólt kedvesen a férfi, mire Deborah hálásan mosolyogva arrébb állt. 
A fogantyúért nyúlt, majd ügyelve arra, nehogy a szobalányra nyíljon a létra, óvatosan félre tessékelte őt. Volt valami furcsa abban, ahogy Noel Deborah-hoz ért. Mintha félt volna hozzányúlni. 
- Ó, köszönöm szépen - mosolygott vidáman a fiatal lány. 
- Igazán nincs mit. Mi dolgod van odafent? 
- Mrs. Lived felküldött, hogy nézzem meg, hátha innen jön az a bűz, ami néha terjeng a lakásban. 
Ó, szóval innen fúj a szél. Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy Noel micsoda áhítatossággal csüng a Vöröske minden szaván. Valószínűleg amiatt volt vele olyan félénk, merthogy Deborah egyáltalán nem nézett ki úgy, mint aki viszonozná az érzéseit. 
- Kell segítség? - ajánlotta fel szinte rögtön, gondolkozás nélkül. Kíváncsi lettem volna, vajon a többi dolgozójával is ilyen udvarias-e. 
- Nem, jól meg leszek egyedül is. Biztos nincs odafent semmi. Andre szerint a csövekkel lehet a gond, majd megnézi őket. 
Andre Goth, a gondok. 
Villámcsapásként hasított belém a gondolat, hogy Andre-t az a csillár fogja majd megölni, ami a nappaliban lóg. Szörnyű érzés kerített hatalmába, segíteni akartam neki, megváltoztatni a sorsát, de tudtam, ez nem lehetséges. És ez megőrjített. 
- Rendben, de ha bármi kell, akkor csak szólj. Ó, és vigyázz a pókhálókkal. Nagyon sok van. 
- Vigyázni fogok - vigyorgott Deborah, majd megvárta, míg főnöke elsétál mellőle, csak utána lépett fel az első létrafokra. 
Követni kezdtem őt, ugyanis sejtettem, hogy lesz valami odafent a padláson. Mi másért kerültem volna ide? 
Amikor felértünk, láttam Deborah arcán az undort, ami az első pókháló és annak tulajdonosa láttán született meg benne. Nagyokat kerülve sétált egyre csak beljebb, mikor aztán megcsapta az orromat az a bizonyos szag, amiről már oly’ sokat hallottam. Rothadó kajához, pontosabban húshoz tudtam volna hasonlítani a bűzt, ami egyre csak erősödött. Kedvem szerint inkább lentről figyeltem volna az eseményeket, ám Deborah elhivatottsága engem is ösztönzött a maradásra. Nem elég, hogy büdös volt, de még a fülledt meleget is el kellett viselni. A helyiség egy kevésbé világos pontjára érkeztünk, ahol sok-sok kacat feküdt szanaszét a földön, köztük ruhák, könyvek és játékok. Azt hittem, Deborah elhányja magát, mikor az egyik papírdobozhoz ért, ugyanis a bűz ott már tényleg nagyon elviselhetetlenné vált. Féltem, mit talál majd benne. Nagyot nyelve léptem mellé, várva azt, hogy kinyissa a dobozt. Volt itt valami furcsa. Annak ellenére, hogy a padlás nagy részében meg lehetett sülni, itt meglehetősen hideg volt. Karba tettem kezemet, ezzel is melegítve magamat, mikor aztán a tarkómon kellemetlen bizsergést éreztem. Mintha valaki figyelt volna. Tágra nyílt szemekkel pásztáztam a bátortalan Deborah-t, hátha ezzel ösztönzésre bírom, de nem tűnt úgy, mint aki sietne innen kifelé. Nem mertem megfordulni, annak ellenére, hogy egyre közelebb éreztem magamhoz azt a valakit, aki mögöttünk állt. Ekkor a szobalány végre leguggolt a doboz elé. Kezét kinyújtotta, hogy felnyissa a tetejét, ám valamiért még mindig ódzkodott tőle. A szívem talán még sosem vert ennyire hevesen, mikor a fagyos hőmérsékletnek hála pontosan a vállam felett valakinek a leheletét véltem felfedezni. Hallottam, amint veszi a levegőt, de Deborah nem. Hogy nem vette észre, hogy áll valaki mögötte? A doboz felé nyúlt, de az, anélkül, hogy hozzá nyúltak volna a helyiség másik végébe repült, ezzel halálra rémítve engem is. Azonnal hátra fordultam, de a sötét padláson kívül nem láttam semmit. Ekkor egy hangos sikításra lettem figyelmes magam mögül. Remegve fordultam vissza Deborah felé, kinek sikolya az egész házat bejárta a véres, férgek lakomájává vált macska tetem láttán, melynek feje nem pont a megfelelő helyen volt elhelyezve. 

9 megjegyzés:

  1. Lehet, hogy nekem van csak ekkora fantáziám, de... szerintem Damien a kisfiú, azaz Lucius. Valahogy mindig is ez volt bennem, de lehet, hogy hülyeség:D
    Ha Szellem az a macska, akkor én eskü dobok egy hátast:DD Suzanne Lived... Nos, mindig is így képzeltem el, viszont szőke hajjal. Ez a nő nekem nem szimpi:/ Olyan kis sunyi, mint az összes Lived:$

    Ölel: Renee<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úú... megint első komizó:p

      Törlés
    2. Jujj, hát, lehetséges, hogy akkor jövőhéten nem csak egy tornagyakorlatot fogsz bemutatni olvasás közben.:DD A Lived-ek tényleg furák, de azért vannak köztük jó fejek is...mondjuk, még nem tudom kik, de biztos vannak.:D
      Örülök, hogy tetszett.:3

      Törlés
  2. Valamiért Én is úgy érzem hogy Lucius az maga Damien. Sőt igazából biztos vagyok benne.. Add istenem kérlek xd
    Egyre érdekesebb ez az egész. Mire megfejtek egy dolgot drága elmémben, jön a következő csavar és megint agyalhatok.
    Nicole még mindig hihetetlen egy blog és még mindig imádom! IMÁDOM ❤
    Várom a folytatást!
    Yana

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elmondom, hogy az egyik őrült ötletem úgy hangzott, hogy Lucius az igazából Amanda. Komolyan mondom, ez is megfordult a fejemben, de aztán ezt elvetettem valamiért.:DDD
      Boldog vagyok, hogy ennyire tetszik!❤❤

      Törlés
  3. Ahh, te kis AHS fan :D
    Mellesleg ne tudd meg milyen képet vágtam, mikor Lucius Amandára nézett és felismerte. Miért nem tudok semmit megfejteni? Ah ez a sok csavar :D <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lebuktam:$
      Luciusnak röntgen szeme van, átlát mindenen.:DD<3

      Törlés
  4. Wááááááhh...körülbelül ennyi a véleményem!:D
    És egy újabb csavar, ember:DD Na ne már, nyári szünet van és gondolkoznom kell, te jó ég...
    Amúgy, csak bennem van az az érzés, hogy Lucius nem Damien?:D Nem tudom, egyszerűen csak nem passzol...
    HOZZAD GYORSAN A KÖVIT MER MEGHALOK! *-*
    És mi az a meggyilkolt cica ottan?!!? :O
    Millió Puszi :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Rip eddig-ismeretlen-cica.:(
      És akkor én mit szóljak?:OO Nekem ki kellett találnom ezt az egészet, meg kellett írnom és még aggódnom is kell, hogy tetszik-e mindenkinek az, amit csinálok. MINDEZT A NYÁRI SZÜNETBEN!:O
      Persze, hogy csak benned van az, hogy nem Damien Lucius...hisz' te már tudod, hogy Jamie anyukája Lucius.:O <3

      Törlés